Utolsó percek

Ti már gondoltatok arra, hogy milyen lehet a halál? Hogy hová és mikor jön érted? Álmodban vagy máshol? Az iskolában a folyosón? Vagy testnevelés órán, mikor eltalál egy labda? Esetleg az utcán, elüt valami: egy kocsi, ami nem áll meg, de te mégis lelépsz elé; vagy a piroson hajt át, míg te a zebrán keresztül sétálsz? Idős leszel, vagy fiatalon ragad el? Lesz időd elbúcsúzni azoktól, akiket szeretsz? Lesz időd megbocsájtani azoknak, akik bántottak vagy rosszat akartak neked? Lesz időd, hogy te kérj bocsánatot azoktól, akiket megbántottál? Mindent elérsz addig? Meg tudod válaszolni majd az élet nagy kérdéseit? Megismered az igaz szerelmet?

Furcsa kérdéseknek tűnnek, így hirtelen soknak is. Talán soha nem is kapunk rájuk választ. Hiszen senki sem látja a biztos jövőt, mert az a döntéseink alapján változhat. Még ha abban a bizonyos „nagykönyvben” meg is van írva, akkor is becsúszhat egy kis baki. Bárkinek, bárhova, bármikor. Még ott is, ahol a szülők már jóval előre eltervezik, hogy mi lesz a gyermekükkel, mikor felnő, mi lesz belőle: orvos, ügyvéd, tanár, jogász? Mindegy. Csak úgy legyen, ahogy ők megmondták. Ahogy ők eltervezték.

De mi történik akkor, ha itt is közbejön egy kis baki? Ha megtagadja a gyerek a szülei akaratát? Két választása lehet: vagy lassan beletörődik, vagy megszökik, esetleg lázad. De annak a következménye is az első lehetőség.

Én a másodikat választottam, de most már így visszagondolva... bánom. Nagyon is. Hiszen ha elfogadom, hogy új életet kell kezdenem egy teljesen idegen helyen, emberek között, a barátaim nélkül, akkor nem történek meg mindez.

Természetesen elsőnek ijesztően hangzott. Kinek nem hangzott volna annak? De nem biztos, hogy olyan rossz lett volna. Ha végighallgatom anyámat – és nem rohanok ki az első mondata után –, akkor nem lennék itt. Most mondhatnám azt is, hogy sok minden összejött, betelt az a bizonyos pohár, és azt mondtam, hogy elég! Nem bírom tovább! De nem mondtam. Hiszen a szüleim csak jót akartak nekem, ugye? És apám sem tehet róla, hogy kapott egy jobb állásajánlatot az ország túloldalára. De én önző módon nem akartam elmenni. Itt is nehezen tudtam beilleszkedni. Minden nap hazafelé menet majdnem eltévedtem. Eleve ide sem akartam jönni. Nagyon nem. De aztán befogadtak az iskolában is. Talán elfogadtak volna, lettek barátaim, ellenségeim, ismerőseim. Akkor, ott is be tudtam volna illeszkedni vajon? Megszokták volna, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Hogy nem vagyok „tömeggyártmány”. De soha nem fogom megtudni már, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha végig hallgatom anyát. Mi lett volna, ha egy sóhajjal felmegyek és elkezdem az összepakolást. Ha csendben elmegyünk, el sem köszönve a barátaimtól. Vagy mi lett volna, ha én azt mondom, hogy igenis maradok, mert elegem van a folytonos költözködésekből.

Az elrohanásom miatt vagyok itt, ahol most vagyok. A hideg és nedves aszfalton egy kocsi alá szorulva. Hogy kerültem ide?  A válasz roppant egyszerű: mikor hazaértem, anyát és apát az ebédlő asztal mellett ülve találtam. Nagyon csendben voltak. Rossz érzés kerített hatalmába. Ledobtam a vállamról a táskám, és lassan közelebb mentem hozzájuk. Pár papír feküdt előttük az asztalon. Anyán láttam, hogy nem rég sírhatott, apám pedig összekulcsolt kézzel ült és a papírokat bámulta meredten. Megkérdeztem, hogy mi történt, de nem válaszoltak. Lassan nézett rám anyám és kérte, hogy üljek le. Engedelmeskedtem, közben pedig a szemem a papírokra tapadt: állásajánlat…. Ennél a szónál leragadtam és hitetlenkedve néztem a szüleimre. Nem akartam felfogni, és elhinni, hogy tényleg az történik majd, amire gondolok. De aztán anya belekezdett az egészbe, és én fejrázva kilöktem magam alól a székem, az asztalra csaptam és mindent hozzájuk vágtam, ami csak az eszembe jutott hirtelen. Megmondtam, hogy miattuk nem tudok rendesen beilleszkedni sehova, mert amikor már megszoknának, költözünk. Hogy miattuk vagyok olyan, amilyen. Kegyetlen voltam akkor, és ott, velük. Azokkal, akiknek az életemet köszönhetem. A papírokat hozzájuk vágtam, majd kirohantam az ajtót, becsapva magam után. Hallottam még, hogy anyám utánam kiált, és keserves sírásba kezd. Hallottam apám üvöltését, hogy azonnal menjek vissza. De nem foglalkoztam velük. Egy valakit tudtam csak, hogy soha nem hagyna el és nem csapna be, így hozzá futottam. Jobbra fordultam a házunk előtt. Már teljesen sötét volt, az orromig sem láttam volna, ha nincsenek az utcán lámpák. Kétutcányit futottam teljes erőmből, majd hirtelen balra fordultam és ez lett a vesztem. Nem figyeltem, mikor az úton átrohantam. Igazából semmire sem figyeltem. Csak sírtam és rohantam. Minél távolabb akartam lenni a szüleimtől, annál közelebb a barátomhoz. Későn vettem már észre a autót. És az is engem. Dudált és fékezett, de már túl közel voltunk egymáshoz. Az aszfalt is csúszott, mert esett, s azóta is esik. Csak a csapódás hangjára, az ütődés érzésére emlékszem, és hogy fáj. Szörnyen fáj... Egész testemben. Minden porcikámat éreztem akkor. És most is érzem…

Később, lassan magamhoz térve, kezdtem csak a külvilágot érzékelni. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, és mi történt közben. Csak annyit tudok, hogy semmimet sem vagyok képes mozgatni. A vér íze van a számban és olyan, mintha meg akarna fojtani. A hátamon fekszem, mert látom a sötét eget. Az arcomra esik az eső, a könnyeimmel együtt leperegnek a cseppek az arcomról. Sokaktól hallottam már, hogy a halálunk előtti pillanatokban lepereg az életed a szemed előtt. Hát, ez nem történt meg eddig. Talán azt jelenti, hogy nem halok meg? Pff… Kötve hiszem. Egy ilyen ütközés után ki az, akit élve szednek ki a kocsi alól? Szerintem senkit…

Hallom a mentők fülsiketítő szirénáját... Az emberek kiáltásait, ahogy nyugtatni próbálnak, és segítséget hívni...  Nem értem, miért nyugtatnak. Nem félek, nem vagyok rémült, ideges meg pláne nem. Nem hisztizek, nem csapkodok... Egy szóval nem is csinálok semmit sem… Mert nem is tudnék. Akkor minek mondják? Vagy talán magukat akarják így megnyugtatni? Hogy minden rendben lesz, sikerül megmentenünk a lányt? Szólnék nekik, hogy fejezzék már be. Hallom, ahogy tanácskoznak körülöttem, hogy hogyan szedjenek ki az autó alól... Hallom – pár perc elteltével – egy emelő kocsi hangját amint megáll, és rögzítik a rajtam lévő autóhoz, hogy le tudják szedni rólam... Érzem, mintha én is emelkednék a kocsival együtt. Majd hallom a saját sikolyaimat, ahogy megmozdultak a végtagjaim. Szörnyen fáj. És végül hallok egy gyönyörű, bársonyos hangot, érzek egy hideg érintést a fejem két oldalán, és látok valami fényt. Nem azt a fajtát, ami az alagút végén van, és ne menj felé… Azt kérdi a bársonyos hang, hogy mim fáj. Próbálom mondani, hogy mindenem, de nem jönnek szavak a számra. Pedig én tényleg akarom. A látásom is homályosodni kezd, így nem tudom már kivenni az angyalom arcát. Ha itt végzünk, meg kell keresnem. Megköszönnöm, hogy foglalkozik velem.

Kis idő múlva – vagy órák elteltével – egyszerre tíz érintésre figyelek fel magamon: négyet a lábaimnál, négyet a hátamon és kettőt a fejemnél. Megmozdulni még mindig nem tudok, de érzem, ahogy hozzám érnek: óvatosan, nagyon lassan emelnek, és nyugtat közben a bársonyos hangú idegen. Nem sok hiányzik, hogy tényleg fel ne ordítsak, de amennyire csak tudom, visszafogom magam. Megpróbálom inkább ökölbe szorítani a kezeimet, de képtelen vagyok őket mozgatni. Valami keményre helyeznek, de a hang továbbra is marad. Ő nem hagy itt. Nem hagy el.

Végigtapogatja a testem, míg beszél valakihez, számomra olyan fura szavakat használva. Percek telnek megint el. Rögzítik a nyakam és a testem több pontját is, majd felemelnek, és egy mentőkocsiba tesznek, azzal a kemény valamivel együtt.

Mielőtt azonban a kórházhoz érhettünk volna, furcsa zsibbadtság lett úrrá rajtam. A lábujjaimban kezdődött. Majd felfelé haladt a lábamon a térdemen keresztül, a csípőmet sem éreztem már. Nem volt már bennem az a kellemes zsibbadtság, mint azelőtt. Próbáltam ellenállni, de nem bírtam tovább. Éreztem még, hogy próbálnak visszahozni, de nem maradt már több erőm... Kétszer emelkedett fel a mellkasom, egyáltalán nem természetes módon, majd visszazuhantam a kemény felületre. Sötét foltok jelentek meg a szemem előtt, majd lecsukódtak a szemhéjaim. Nem volt több erőm őket nyitva tartani. Hívogatott a sötétség. Ott békesség van, nyugalom. Nincs fájdalom, nincs szomorúság, csak én és a sötétség….

Utolsónak sóhajtottam még egyet, majd mosolyra húzva ajkaimat lecsuktam a szemem és aludni akartam.

Pihenni…

Nem lélegeztem már… Nem volt hozzá erőm…

Körülöttem még kiabáltak egymásnak az emberek… De már nem érdekelt…

Hogyan kell lélegezni?

Aztán… Csak egyszerűen…

Feladtam...

Egy mese kezdete

Minden mese azzal kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt…. Majd happy enddel végződik. Hogy ez a mese mivel kezdődik, azt itt megismerjük. De, hogy mivel végződik…?

1986. június

Sikerült egy olyan helyet találnunk, ahonnan nem kellett egy hét után elmenni. Most munkát keresek. Vagyis ezt mondtam Annának. Valójában, nevelőszülőket kerestem. Nem nőhet fel a húgom ilyen körülmények között. Egyik raktárból, a másikba haladva, menekülve. Látom a szemén, hogy bántja, ahogy más lányok játszanak a szüleikkel, ahogy egy-egy kapun vidáman jönnek ki az anyukájuk kezét fogva. Tudom, hogy nem fog neki örülni, de én csak a javát akarom. Minden hirdetőtáblát végignéztem, valami munka után egy családnál. Nevelőotthonba nem akartam engedni, mert onnan soha, de soha nem került volna ki. Olyan helyet kerestem, vagy akartam találni, ahova talán, be is fogadnák… De semmit sem találtam.

Egy hét múlva még mindig semmi hír nem volt. Megpróbáltam beszélni emberekkel, hátha felfogadnának munkásnak. De vagy azt mondták, hogy nincs munka, vagy hogy nő vagyok, nem vesznek fel.

Hat nappal később már csak a város főterén üldögéltem, a szökőkút mellett és néztem, ahogy a húgom, Tacsival – a hozzánk szegődött tacskóval – az élen, kergetik a galambokat. Megmosolyogtam őket. Balra fordítottam a fejem és akkor észrevettem a férfit. Egy nő ment oda hozzá a férjével és felénk kezdték mutogatni. Összevonta a szemöldökét a rendőr, majd mondott nekik valamit és elindult felém. Azonnal felálltam, odakiáltottam a húgomnak és kézen fogva siettem az ellenkező irányba. Elővette a sípját a rendőr, belefújt és utánunk kiáltott, hogy álljunk meg.

- Miért futunk? – lihegte Anna.

- Kell egy kis testmozgás.

- És az a bácsi, miért fut utánunk?

- Tudod… Fogócskázunk, érted? Megfogtam és most ő a fogó. – berántottam egy sikátorba és megálltam a fal mellett. Nem akartam őt veszélynek kitenni, így itt kell hagynom. – Nagyon figyelj rám, érted? Itt kell maradnod! Bújj el a kuka mögé, és maradj csendben. Tacsi is veled marad. Majd ő vigyáz rád. Csak akkor gyere elő, ha én jövök érted, megértetted?

- De én miért nem játszhatok veletek? – biggyesztette le az ajkait.

- Mert… - meghallottam, ahogy a talpa a betonhoz ér erősen és nem maradt több időm már. – Csináld, amit mondtam. Senkinek nem szólhatsz egy szót sem, világos? – bólogatott. Adtam egy puszit a homlokára, majd elindítottam. Amint leguggolt, én futni kezdtem visszafelé.

Két sarkot futottunk, mire láttam, hogy kezd lemaradni. Elmosolyodtam, majd ahogy visszafordultam előre, beleütköztem valakibe. A lendülettől egyből hanyatt estünk, mindketten. Beverhettem a fejem, mert egy pillanatra csillagokat láttam és elsötétült a világ. Ahogy becsuktam és újra kinyitottam a szemem, egy angyal hajolt felém, szóval, lehet, hogy meg is haltam.

- Nem, nem haltál meg. – elmosolyodott, megfogta a kezem és talpra állított. Megszédültem és a mellkasán kellett megtámaszkodnom, hogy visszakapjam az egyensúlyomat. Megakartam köszönni, de semmi hang nem jött ki a számon. Csak a szemit tudtam nézni.

- Meg…áll…ni! – felkaptam a fejem a hangra és megláttam a rendőrt, amint  térdére támaszkodva áll mellettünk egy méternyire és levegő után kapkod. Ha nem enne olyan sok fánkot, bírná az iramot. Ki akartam szabadulni a férfi karjaiból, de azok még erősebben fogták a derekamat.

- Mi történt biztos úr? – kérdezte a karok tulajdonosa.

- Ez a … nő… meg a kölke… itt koldulnak mindennap a főtéren. És most végre fülön csíptem őket, uram. Elnézését kérem, amiért önhöz mert érni, ez a…. – azzal megfogta a karomat, és elrántott a fiatal férfitől. Méghogy ez a…. Na, adok én neked olyat, hogy...

- Na, de biztos úr! Egy hölggyel nem bánunk így. – lefejtette a karomról a rendőrnek a  kezét és maga mellé állított. – Biztos vagyok benne, hogy megtudjuk oldani, ezt a kis kellemetlenséget máshogy is, mint hogy elvigye az őrse a lányt. Igazam van? – elragadóan mosolygott rá és megszorított a kezemet.

- De… Értettem uram. – meghajolt a rendőr, én meg önelégült vigyorra húztam számat.

- Remek. – felhúzta ajkait a fogáról mosolygás közben így megláthattam vakítóan fehér fogait. – Artúr, kérem fizesse ki a lányért az óvadékot. További szép napot biztos úr!

- Önnek is uram… - motyogta a rendőr, majd mérgesen rám pillantott. Én csak megrántottam a vállam és elsétáltam a megmentőmmel. Balra kanyarodtunk a saroknál, majd megálltunk. Maga felé fordított és kérdőn nézett rám. Megköszörültem a torkom és megszólaltam:

- Nagyon szépen köszönöm, amit értem tett. Hálás vagyok érte….

- Kevin. – még mindig mosolygott és nagyon nem akart elengedni.

- Hálás vagyok érte, uram. – biccentettem egyet, majd elsétáltam. Vagyis csak tettem volna, mert a karom után kapott és szembe fordított magával.

- Én bemutatkoztam, de te még meg sem mondtad, hogy ki hálás nekem. – mosolygott. – És természetesen ara is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett megtennem érted ezt. Mi történt? – elkaptam a pillantásomat róla. Nyeltem egyet és úgy gondoltam, hogy nem mondom el az igazat. Sőt, semmit sem mondok el! Mit gondol, ki ő? Segít valakinek és az már rögtön bevallja az életét?

- Nem lényeg, hogy én kivagyok. Elnézést, de mennem kell.

- Hova sietsz ennyire? Udvariatlanság, ha nem mondod meg a nevedet.

- Sajnálom, de nem tanultam illemet, uram. Köszönöm még egyszer, hogy megmentett a börtöntől. És sajnálom, hogy önnek ütköztem. További szép napot, uram! – egy tömeg haladt el mellettem, akik közé bevetettem magam, így eltudtam futni előle.

Visszamentem a sikátorhoz és a húgomat kerestem. Kétszer jártam végig, de sehol nem találtam. Bele rúgtam a közelebbi kukába, mire az felborult. Ekkor hallottam meg egy vékonyka hangot a túloldalról.

- Ő az. De szerintem nagyon mérges, amiért nem tartottam be, amit mondott, szóval most jobb lenne, ha mennék. – elindult felém futva, így én is azonnal futni kezdtem felé, de amint tovább vándorolt a tekintetem, hogy kitől futott, megtorpantam és bennem ragadt a levegő.

- Ennyire ijesztően nézek ki? – elnevette magát a saját viccén. Beletúrt a hajába. Igen, ijesztőnek nézett ki. Ijesztően jóképűnek. – Aranyos a … lányod. – bátorítóan mosolygott rám, de éreztem a kételkedést a hangjában. Közelebb lépett. Ekkor odaért hozzám a húgom, majd átölelte a derekamat.

- Sajnálom, én csak….

- Ezt majd még megbeszéljük később. – de nem vettem le a tekintetem Kevinről. Magam mögé toltam Annát és kihúztam magam.

- Ne nézz már így! – körbenézett, de még mindig jött felénk. – Nem akarlak feljelenteni, vagy bántani, vagy hasonlók. Segíteni szeretnék.

- Már megtette, uram. Nem engedte, hogy elvigyen a rendőr. Ennél többet nem tehet, és ne tegyen értem. – ahogy közeledett én úgy hátráltam.

- Kérlek tegezz. Nem vagyok olyan öreg még, hogy magázz. És ne Annát hibáztasd. Én voltam az, aki meglátta, hogy egy kukánál van, így segíteni akartam. De azt mondta, hogy nem mehet el innen, mert te azt mondtad neki, Bella. Igazán szép neved van. Az Izabellából?

- Nem. Annabellából. Mit akar tőlünk? – elöntött a harag, hogy kifecsegte a nevünket a húgom és szóba állt egy idegennel. Még akkor is ha az az idegen segített már egyszer és olyan jól néz ki, hogy szinte folyékonnyá válnak tőle a csontjaim és meghűl a vér az ereimben egyszerre.

- Hallottam, hogy munkát keresel. Én pedig munkást. Talán megtudnánk egyezni valahogy. Már ha nem bánod a fizikai munkát.

- Bármit megteszek. – csúszott ki a számon. Pedig nem akartam. Leszidom a húgom, amiért szóba áll vele, én meg bármit felajánlok neki. És ha ő a baltás gyilkos? Hátrafordult egy másik férfi felé, akinek mondott valamit, mire az elment.

- Akkor kérlek gyere velem. – felém nyújtotta jobb karját, de bizalmatlanul nézegettem.

- Kérlek… Nem akar bántani, gyere. – kezdett a húgom húzni felé. Először nem akartam, de ahogy tovább néztem, nem tudtam már nemet mondani neki. És ha ennyire megkedvelte a Anna, akkor talán őt is befogadja. Ahogy mellé értünk, a kezébe tette a kezemet Anna. Hihetetlenül finom volt a keze érintése. Megszorította a kezemet és elindult az utcára.

- Artúr ide hozza a kocsit. Ő a…. hogy is mondjam? Barátom, jobb kezem. Ha bármire szükséged lenne esetleg neked is, csak szólj neki nyugodtan. – oldalról rám pillantott és ment tovább.

Az utca végében álló parkolóba mentünk. Egy hatalmas fekete terepjáró mellett álltunk meg. Kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, amin a húgom már be is szállt. Én még mindig nem bíztam benne. Egyik részem azt súgta, hogy bízhatok benne, de volt egy olyan részem, ami azt mondta, hogy féljek is tőle. Ez volt a kisebb rész. Így beszálltam én is.

Útközben a húgom szinte rátapadt az üvegre, úgy bámulta az elrohanó tájat mellettünk. Elől Kevin megpróbált beszélgetni, de én csak tömören válaszolgattam néhány fontosabb kérdésére. De amint azt kérdezte, hogy hol vannak a szüleink, elfordítottam a fejem és a húgomra pillantottam. Nem hallotta meg a kérdést, vidám tovább nézegetett ki az ablakon. Vagy csak nem foglalkozott a kérdéssel. Nem tudtam.

A visszapillantóból rám nézett a fiú, én pedig a szemibe nézve közöltem vele:

- Meghaltak – lefagyott a mosoly az arcáról és együtt érzően nézett tovább. Kinyitotta a száját, de én közbevágtam. – Ne! Kérlek, ne mondd hogy sajnálod. Nincs rá szükségem.

- Nem is akartam azt mondani. Nem sokára megérkezünk. Megmutatom a szobátokat, ahol lefürödhettek és pihenhettek egy kicsit. Hét órakor vacsorázunk. – egy bólintással jeleztem, hogy megértettem, majd az ablak felé fordultam én is. Reméltem innen nem tesznek ki minket egyhamar. Bár a szépfiút elnézve… egy darabig itt maradunk.

… az elejét megismertük a mesémnek. A folytatást pedig majd az élet hozza magával…

- Végeztél, szívem? – lépett be a szobába a férjem.

- Igen. Pont most. – mosollyal az arcomon csuktam össze a laptopom és fordultam Kevin felé.

Eey jobb élet kezdete... Talán

„Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, pedig sírni volna kedvem.
Egyszerűen hiányzol, nem tudok mit tenni. Fáj a lét, fáj a hiány!
Számomra megszűnni látszik minden, nincs értelme élni,
hisz soha nem tekintesz rám úgy, mint egy igazi nőre.
Mindig csak az a haver, ismerős leszek, aki közt felnőttél.
Soha nem néztél többnek, vagy csak nem tudattad mással!!!”

/Sipos Kinga – barátnőm/

Boldogan mosolyogva, szinte már ugrálva mentem hazafelé, hátamon a gitárommal. A kapun akartam pont belépni, mikor megakadt a tekintetem a hirdetőtáblán.

„ Eladó, egy lakás a második emeleten. SŰRGŐSEN!!! 62,5 m2, két szobával és fürdővel. Érdeklődni az udvarban, a házmesternél.”

Kétszer el kellett olvasnom, mire eljutott a tudatomig, hogy ez az Én lakásom. Rohamléptekben tettem meg a lépcsőkig a távolságot, ahol egy ott lakót, majdnem fel is döntöttem. Ahogy felértem beigazolódott a gyanúm, hogy tényleg az én lakásom az. Kinn állt a válltáskám és egy doboz. Az ajtóra ragasztva meg, hogy ELADÓ. Fél percbe sem telt és már a házmester ajtaján kopogtam. De nem nyitott ajtót. Senki nem nyitott ajtót.

Sóhajjal és könnyekkel a szememben mentem vissza, hogy összeszedjem a cuccaimat. Nehezen, de fel tudtam venni őket és lassan mentem le a lépcsőn. Halkan, folytak arcomról a könnyek, míg eszembe jutott egy emlékkép.

Megint úgy mentem haza, mint eddig mindennap az iskolából. Ma csak háromszor gáncsoltak el a folyosón. Viszont nem dobálták tele a hajamat semmivel. Haladás...

Tudtam, hogy egy boldog nap lesz a mai. Vagy hát, legalábbis reggel annak indult. Tegnap telefonáltak az egyik banktól, hogy a kölcsön egyik felét kell csak visszafizetnünk. Ez nekünk nagyon sokat jelentett. Szélesen mosolyogva léptem be az ajtón. Köszöntem jó hangosan, de nem jött válasz. Benéztem a konyhába, de nem volt ott. Minden olyan volt, mintha félbe hagyta volna a munkát. Bementem az apróbb szobánkba, és ott találtam meg. A hátán feküdt, mozdulatlanul. Lassan mentem csak oda. Rossz gondolat járt a fejemben, és igazam lett. Az egyik szomszédunk mellette volt, és amikor észrevett szomorú tekintettel nézett rám.

Ezután hallottam meg a mentők szirénáját is...

Epilepsziás rohamot kapott, és megfulladt. Elsőnek fel sem fogtam, hogy mi történt. Két percre rá kaptam sokkot. Anya már felkészített rá, hogy mi történhet vele. Hát, megtörtént.

Azután, az egyik szomszéd magához vett, majd mikor már akkora lettem, visszamentem a lakásba, összeszedtem anyám cuccait, és a vöröskeresztnek adtam. Akkor is így mentem le a lépcsőn.

Ledobtam a vállamról a táskát, leraktam a dobozt, és rárogytam. Beletemettem a kezembe az arcomat, és elállítottam a könnyeimet.

- Beth? Tényleg.... Te vagy az?

Összerezzentem a nevem hallatán. Felismertem persze az illetőt. Hogy ne ismertem volna, mikor általánosban bele voltam zúgva? Ő volt Dean. Lassan emeltem fel a fejem és néztem szembe volt „szerelmemmel” és piszkálómmal.

- Mi van?

- Én.. csak meglepődtem, hogy itt talállak... a cuccaiddal? – emelte fel a szemöldökét és a cuccaimra mutatott.

- Igen. Az én cuccaim. – felálltam, és megfogva a táskám, a hátamra tettem és elindultam. Valamerre.

- Hé! Várj már! Téged kerestelek.

- Miért?

- Csak add oda azt a dobozt. Rossz néznem, hogy cipekedsz. – mielőtt szólhattam volna, kikapta a kezemből, és egy pillanatra összeért az ujjunk. Bizsergés futott keresztül rajtam, de ahogy észrevettem ő is érezhette, mert kitágult szemekkel nézett rám, majd megköszörülte a torkát és tett egy lépést hátra. Lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy elpirulok. – Engedd, hogy segíthessek találni egy új lakást. Hallottam...mi történt. Részvétem. És sajnálom az otthonodat.

- Gyorsan terjednek a hírek. – tettem hozzá halkan és fintorogva.

- Reggel már jártam itt, és akkor láttam a hirdetőtáblán a papírt. A gondnok azt mondta, hogy a főtéren szoktál lenni ilyenkor. Jártam arra, de izé, nem találtalak ott sem. – Ha már egyszer keresett és megtalált, elvihet egy darabig.

- Miért kerestél? – közben elindultunk lassan a kocsija felé. Térjünk a lényegre.

- Ööö, hát, régen láttalak, és kíváncsi voltam, hogy mi van veled mostanában. Mivel töltötted eddig az időt? – balra fordultunk egy saroknál.

- Általában reggeltől sötétedésig kinn voltam a főtéren. Vagy, ha szóltak, akkor a boltba mentem be dolgozni. – vállat vontam, és azt néztem, hogy milyen érdekes a járda a lábunk alatt.

- Beth... Én sajnálok. Mindent, amit elkövettem ellened akkor. Csak féltem...

- Nem kell sajnálnod. Az már a múlt. De mitől féltél?

- Hogy egyedül maradok, ha...veled beszélek. – rákaptam a tekintetemet, de ő a földet fixírozta.

- Ha mellém álltál volna, nem maradtál volna egyedül. Soha.

- Tudom...most már. Hm. Itt is vagyunk. – megálltunk egy nagy családi autó mögött. Elővette nehezen a kulcsot, és kinyitotta a csomagtartót. Bepakoltuk a cuccom, majd kinyitotta nekem az ajtót, ő is beszállt, majd indított.

Egész úton kérdezősködött, és ha olyan téma jött elő, ami a múlttal kapcsolatos, folyton bocsánatot kért. Nem értettem miért. Szinte semmit sem értettem. Miért keresett meg? Nekem egy kicsit gyanús, hogy azért, mert érdekelte, hogy mi van velem. És az, hogy hozzájuk megyünk. A házába ahol lakik. Hihetetlen. Reménykedtem benne, hogy egyszer elvisz a szüleihez és bemutat, mint a barátnője. De ez szertefoszlott, amint megláttam a teremben anno. Mindig, amivel csak tudott belém kötött. Legyen az bármi. A ruhám, a viselkedésem, amikor rohantam mindig a mosdóba, órák után, hogy elbújhassak sírni. Az miatt, mert mindig a legtávolabb, a leghátsó padban ültem. Vagy az miatt, mert ránéztem. Kicsit többször is, mint kellett volna.

- Hát, itt lennénk. – összerezzentem megint. Meg kellett ráznom a fejem egy kicsit, hogy eszembe jusson hol, és miért vagyok. Kinyílt mellettem az ajtó, én meg félve néztem rá. – Megijedtél? – elmosolyodott olyan csibészesen, ami miatt a szívem kétszeres ütemre váltott.

- Nem. Csak.... Mit fognak szólni a szüleid, he meglátnak?

- Semmit, mivel nincsenek itthon. Csak a bátyám és a húgom. De ők a szobáikban vannak. Na, gyere. – benyúlt és megfogva a kezemet kihúzott a kocsiból. A hirtelen jött lendülettől megbotlottam a saját lábamban és a mellkasára estem. Átölelve a derekamat tudott csak megtartani, míg én a mellkasára támaszkodtam. Szemébe pillantva olyan érzelmeket véltem látni, amiket nem tudtam, vagy inkább nem akartam felismerni. Eltoltam kicsit magam tőle, mire ő is kapcsolt és rögtön elengedett. Elmosolyodtam, hogy esetleg én vagyok rá ilyen hatással, és nem az, hogy régen volt nővel....

Hallottam a nagy nőcsábász híréről, úgyhogy inkább nem hajtottam magam szép álmokba, mert még a végén koppanok. Nagyot.

Kivette a dobozomat, én addig kivettem a táskám, amit a vállamra raktam, majd követtem őt. Berakta a garázsba a dobozt, majd a táskát kivette a kezemből és megfogta a szabad kezével a kezemet. Bevezetett a házba, de azt már nem hagyta, hogy szétnézzek. Egyből a lépcső felé vette az irányt. Bevezetett a szobájába, becsukta mögöttem az ajtót és lerakva a táskámat, megállt az ajtó mellett. Villanyt kapcsolt és megláttam a szobáját. Végre.

Tipikus fiú szoba volt. Egy nagy francia ágy állt a szemben lévő falnál, vele szemben meg egy plazma tv. Két ajtó nyílt mellőlünk. Az egyik a fürdő, a másik meg a gardrób lehetett.

- Szabad? – mutattam az ajtóra, ami kicsit nyitva volt, így láttam, hogy az a fürdő.

- Persze. Én addig, hozok valami ételt. Gondolom éhes vagy. – mikor kimondta, megkordult a gyomrom. Lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy megint elpirulok. Elmosolyodott és becsukta az ajtót maga után.

Ott ültünk az ágyán, egymással szemben, de már egy jó ideje csendben. Éreztem, hogy néz, és többször is levegőt vesz, hogy megszólaljon, de mindig visszacsukta a száját. Már harmadszorra nyitotta ki és csukta be, mikor elnevettem magam és rá néztem. Egy gyönyörű barna szempárral találkozott a tekintetem. Nem tudtam elszakadni tőlük. Így bukott ki belőlem a mondat.

- Szerelmes voltam beléd. Még, mikor osztálytársak voltunk.

- Ezt soha nem mondtad, vagy mutattad ki.

- Hogy tehettem volna? – felálltam és az ablakhoz lépve beszéltem tovább – Észre sem vettél. Vagy, ha igen, akkor belém rúgtál egyet és megaláztál. Te és a haverjaid is. Ha kellett lecke, vagy nem volt készen, vagy itt valamid, oda adtam, vagy megcsináltam neked. Legtöbbször a saját káromra.

- Én azt hittem azért, mert félsz tőlem. Tőlünk.

- Nem. Én nem féltem. – felhorkantam – Csak vak voltam, és hülye. – hallottam, hogy megmozdul az ágyon, majd mögém jön.

- Sajnálom. – leheletét éreztem a nyakamon – Már rájöttem, hogy milyen rosszul viselkedtem akkor. Nem vettem észre, hogy milyen kincs is vagy te. – óvatosan a derekamra simította a kezét, még mindig a nyakamba suttogva. Megremegtem a közelségétől, amit szerintem ő is észrevett. – Csak akkor jöttem rá, mikor láttalak elmenni a ballagás után. Már akkor akartam veled beszélni. És kerestelek, mikor itthon voltam, nem suliban. De féltem is eléd állni. Pláne, miután megláttalak a főtéren. Ahogy ott ültél és gitároztál. Nem mertem oda menni hozzád. Pedig annyiszor annyi féle módon el akartam neked mondani... – megfordultam a karjaiban és vállaira helyeztem kezemet.

- Mit? – nem volt több a hangom suttogásnál. Olyan közel volt az arca, hogy éreztem a leheletét. Szinte ájulási szinten voltam tőle. Ez az illat.... Ahhh.

- Hogy bejöttél. Már az elejétől fogva is. Csodálom, hogy nem vetted észre. – elmosolyodott – Amikor csak tehettem megpróbáltam a közeledben lenni. Bárhogy csak ott lehessek, ahol te vagy. Mikor a mamád miatt nem jöttél sokáig iskolába, utánad érdeklődtem, azoktól, akikkel lenni szoktál. Ők mondták, hogy miért nem vagy ott. Egy szinten megkönnyebbültem, hogy nem történt bajod. Neked. – végig a szemembe nézett. Őszintének tűnt. – Kérlek. Ne taszíts el magadtól. Veled akarok lenni, és nem érdekel, hogy ki mit fog gondolni. Szeretlek, és téged akarlak. – elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam kicsit hozzá.

- Ha a szüleid, nem fognak megölni az miatt, hogy ki vagyok, és honnan származom, nekem megfelel az ajánlat.

- Nem muszáj azonnal megtudniuk. Csak pár nap múlva jönnek haza. Addigra kerítünk egy lakást neked.

- De nem tudom kifizetni. – lehajtottam a fejemet és éreztem, hogy kigördül egy könnycsepp. Állam alá nyúlt a bal kezével, míg a másikkal letörölte a nedvességet.

- Elég, ha velem maradsz. – elmosolyodott halványan, ami engem is mosolygásra késztetett, majd közelebb hajolt, míg már csak pár milliméter maradt az ajkaink között.

- Szeretlek, Beth.

- Én is szeretlek, Dean.

VA pályázatra - Az Álom

Az álom

Írta: Elizabeth

Korhatár: 12

Megjegyzés: Az eleje az első könyvben játszódik, amikor Dimitrijjel „tanul”, a vége felé a harmadik könyv vége, még mielőtt útnak indult volna. Meg persze belekevertem Adriant, és Masont is egy kicsit.

Szereplők: Rose, Dimitrij, Mason, Adrian

Ez a reggelem is ugyanúgy kezdődött, mint az elmúlt egy hétben bármelyik. Reggel felkelek, elkészülök, kimegyek az edzőteremhez, találkozok Dimitrijjel – minden második napon leszúr, hogy miért kések – majd edzünk, én vágyakozok utána, majd mégtöbbet edzünk, még többet vágyakozok utána, és a tekintetemet, néha rajta felejtem – főleg a hátsója tájékán, meg a mellkasán, meg a hátán, ahogy az izmok meg-megfeszülnek ahogyan mozog –, majd megint edzés, vágyakozás, tekintet rajta felejtés, és ez így megy majdnem egésznap. Utána, már csak álmodozok róla.

Ma reggel viszont szédültem, kicsit hányingerem is volt és majd’ szétrobbant a fejem,   mikor felakartam kelni. Először vissza is estem az ágyra. Nem tett jót, hogy tegnap éjfélig buliztam. De hát olyan szépen kérték a fiúk. És Lissa is ott volt, és ugye vigyáznom kell rá. Meg Mason is ott volt. És ő a barátom.

Az ebédlő felé vettem az irányt, Dimitrij már az ajtóban állt. Vagyis azt hiszem, hogy ő az. Neki van csak olyan hosszú bőrkabátja, ugye? Zsebre dugott kézzel járkált az ajtó előtt, de amint észrevett megállt, és rám függesztette tekintetét. Tetőtől talpig végigmért. Majd mikor meglátta értetlen tekintetem, mintha bosszúsan megrázta volna a fejét, és tett felém két lépést. Meggyorsítottam lépteimet, mikor elé értem akadtam csak ki. Tényleg nem jó, ha iszok, és bulizok, másnap meg Dimitrijjel találkozok. Ez már sok így egyszerre. És ha még hozzáveszem, hogy megint azt akarja amire gondolok, hogy akarja. Nem fogom neki megtenni. Most nem!

- Nem! Felejtsd el, hogy reggeli nélkül megint neki álljak futni! Ráadásul...

- Neked is jó reggelt! Remélem te is jól aludtál! És nem, valóban nem fogsz reggeli nélkül futni. Szóval, ha lehiggadtál, akkor ehetnénk. – Egy másodpercre lefagytam és szinte tátva maradt a szám, hogy felfogjam, amit mondott. És ahogy mondta. Most meg miért mérges? Már megint mit csináltam? Talán észrevette, hogy kicsit másnapos vagyok? És értelmezzem is. Enni fogunk. Igen. Eddig is ettünk. Vagy várjunk csak... Együtt. EGYÜTT?! Tényleg?! Valószínűleg megelégelhette, hogy én még mindig az ajtóban állok, mert felhúzta a szemöldökét, és befelé intett. A kis türelmetlen. Megráztam a fejem és szinte elviharzottam mellette.

 Negyed órával később már a teremben álltunk.

- Átvesszük az támadásokat, és védekezéseket is.

- Minek? Azokat tudom. – De szinte még be sem tudtam fejezni a mondatomat, már a földön találtam magam. Egy pillanatra a levegő is kiszorult a tüdőmből. Köhögve fordultam az oldalamra, és szúrósan néztem Dimitrijre. De ő csak karba tett kézzel állt és vigyorgott. Vigyorgott!! Hogy milyen szép a mosolya...

- Ha tudnád, akkor most én lennék a földön, és nem te. Ismétlés a tudás atyja. Nem mondták még? – Még mindig vigyorgott, de valahogy olyan furcsa volt a szeme.

- De, akkor mégsem tudom. – morogtam az orrom alatt, feltápászkodtam és elé álltam.

Órákon keresztül csak átvettünk mindent. Mikor elsajátítottam – szerinte végre rendesen egy ütést – letámadott egy másikkal. Amit szerinte tudnom kellene, mert alap. Pf, ja. Szerinte. Ha ezt tanulom, akkor ne jöjjön nekem azzal, mert persze, hogy még csak ezt tudom. Na, jó ez értelmetlen volt.

Délután ötkor már úgy mozogtam, mintha lassúfelvétel lennék. Próbáltam tartani magam, de fájt a fejem, kezdett elmenni a látásom. Egyre jobban. Párszor szóvá is tette, hogy belassultam mire közbe szóltam volna, hogy elfáradtam, megint a földön voltam. Az utolsó ilyen alkalmat, már kiprovokáltam – hogy azért én is vissza tudjak vágni valamivel – és meg is kaptam. Gáncsolni akart éppen, de mivel számítottam rá, felugrottam, és mögé kerülve lefogtam a karjait, majd löktem rajta egyet, miközben az egyik térdét rúgtam el. Nem kíméltem. Minek tettem volna, ha azt mondta, hogy adjak bele mindent? Igaz kicsit felszisszent. Lehet, hogy megleptem, vagy direkt csinálta, de sikerült végül leterítenem. Megfordult, így a hátára esett, én meg a mellkasának csapódtam. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, és felhúzott szemöldökkel néztem le rá.

- Na, erre mit lépsz, elvtárs?

Először nem esett le, hogy mi a baja, majd lassan felfogtam, hogy miért veszi gyakrabban a levegőt, és néz olyan furcsán a szemembe. Pár centire volt egymáshoz az arcunk. Szinte éreztem a leheletét is az ajkaimon. A mosoly egyre halványabb lett az arcomon, majd teljesen lefagyott, ahogy az ajkaira néztem. Vajon az ízük is olyan jó lehet, amilyen jól néznek ki? Mielőtt jobban bele merülhettem volna a dologba, átfordította magunkat, így én voltam alul. Mellettem megtámaszkodott a karjain és a szemembe nézett. Még mindig.

- Engedj el! –  Nem tudtam miért mondja addig, míg meg nem próbált leszállni rólam, csak hogy én az ingébe kapaszkodtam a mellkasán. Éreztem az élt a hangjában, így inkább tényleg elengedtem. – Mára befejezzük.

- Miért? Már kezdtem belejönni! – ugrottam fel felháborodottan – Most azért ami az előbb történt?

- Én... Nem. – Hangosan is kimondtam? Vigyáznom kell, miket beszélek. Pláne előtte.

- De hiszen nem történt semmi! Ha most abba hagyjuk, akkor holnapra felejteni fogok. Vagy az a baja, elvtárs, hogy én terítettem le, és nem ön engem? – Legjobb védekezés a támadás elv sem jöhet rosszul. Eddig nem igen használtam, de mostantól fogom. Fejét rázva fordult felém lassan. Mosoly volt a szája sarkában. – És amúgy is! Ha nem tudom bepótolni az anyagot, akkor ki fognak rúgni, és Lissa mellé más fog kerülni. Azt meg nem engedhetem meg! Szóval gyerünk! Csináljuk! – vettem fel támadó pozíciót, de ő csak megrázta megint a fejét, és elfordult – Hé! – tettem felé egy lépést, de nem jutottam tovább.

- Ezt előbb tedd fel! – majd felém nyújtott egy kendőt.

- Nem fázik a fejem.

- Nem is azért. A szemed kösd be vele, ha nem tudnád.

- És minek is ez? – de közben már félig felraktam.

- Ha egy strigával harcolsz, fogsz harcolni, - javította ki magát – nem mindig tudsz majd a szemedre hagyatkozni. Ők látnak a sötétben is, te nem igazán. – Majdnem rászóltam, hogy akkor majd sötétben nem harcolok, de inkább visszafogtam magam. Dühített, hogy fáj a fejem, és hogy még mindig itt vagyok. Helyére igazítottam a kendőt és vártam, de nem történt semmi.

- És most akkor mit is gyakor.... – de megint nem tudtam befejezni, mert egy falat éreztem meg a hátamnál. Nem erősen, de azért oda ütött a bordáimhoz. Miért nem hagyja, hogy befejezzem a mondataimat? Körülbelül félóra telhetett el, mikor egyszer csak lekapta a fejemről a kendőt.

- Hé! Már kezdtem megszokni! Mire belejönnék valamibe addigra elveszed, vagy megszünteted! Ez így nem ér, elvtárs! Nagyon nem! – de ő csak elmosolyodott és megszólalt.

- Vége az edzésnek. Holnap találkozunk.

Lihegve mentem fel a szobámba. Vagyis akartam csak, mert megláttam valakit, amint az épület falát támasztja és dohányzik. Ki lehet az? Tudtommal itt senki nem dohányzik. És nem is dohányozhat. Felé vettem az irányt. Rám pillantott és mosolyra húzta száját. Furcsán méregettem. Mintha ismerős lenne, de nem tudom hova tenni. Idősebb, mint a végzősök közül bárki, és nem is olyan a tartása, mintha idevalósi lenne, de akkor mégis ki ez? Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de nem jött ki rajta hang, mert eldobta a cigit, és felém fordította az arcát. Sima farmert, és sötétkék inget viselt. Amint feljebb ért a tekintetem az arcára, rádöbbentem, hogy ki is ő. Már csak azt nem értettem, hogy mit keres itt? Ilyenkor?

- Adrian...

- Kicsi dampyr... – biccentett egyet felém, majd ő is felém lépett.

- Te mit keresel itt?

- Máskor is volt már, hogy meglátogattalak álmodban. Meg mondtam már, hogy én ott vagyok, ahol akarok, és akkor, amikor akarok. Tudod, én megtehetem. – még mindig mosolygott. Már nem tudtam eldönteni, hogy azon-e, amilyen fejet vághatok, vagy esetleg valami más oka van. Vagy ő mindig mosolyog?

- Igen, de most nem álmodom. És amúgy is. Nem kéne itt lenned. Hiszen nem is ismerlek még. A síparadicsomban fogunk először találkozni, nem?

- Már hogyne ismernél? Mi az beverted a kis dampyr fejed, miközben gyakoroltál Eddie-vel? – elnevette magát, mintha valami vicceset mondott volna. Én meg csak mégjobban nem értettem, amit mond. De most már magamat sem nagyon. Vagy, hogy mi történik körülöttem.

- Eddie-vel? Nem vele voltam. Dimitrijjel... – Miért lettem volna Eddie-vel, amikor, most ment el Dimitrij?

- Már értem. – szomorúan felsóhajtott, és a szemembe nézett.

- Akkor magyarázd el, mert én nem.

- Rose. Dimitrij meghalt. Pár nappal ezelőtt. Striga támadás történt. Követtétek őket a fészkükbe és akkor az egyik elkapta. Próbált szabadulni, de nem tudott, és....

- Ne! Ne mond ezeket, ez nem igaz. Az előbb jött ki abból az épületből! – szinte már kiabáltam vele, de ő még mindig csak zsebre dugott kézzel állt előttem, és nézett rám. Valahol éreztem, mintha igazat beszélne, de nem akartam felfogni. Pillanatok alatt megfordultam és visszafutottam a teremhez. Üres volt. Átfutottam az ebédlőhöz, és a köztük lévő épületekbe is benéztem, de azok is üresek voltak. Az ebédlőből lépett ki éppen Mason. Oda kiáltottam neki, mire megtorpant. Aggodalmasan nézett végig rajtam.

- Mason!

- Szia, Rose. Miben segíthetek?

- Láttad... valahol... Dimitrijt? – fulladtam még egy kicsit a futástól, és az érzéstől, hogy ez az egész igaz.

- Rose, nincs itt senki más. Csak te, Adrian, meg én.

- De....

- Rose. Én már meghaltam. Amikor azokat a strigákat kergettük. Most csak a fantáziád, a képzeleted szüleménye vagyok.

- Mi? Már miért lennél az? Ez nem... Te is akkor, amikor Dimitrij...?

- Nem. Én hamarabb. Sajnálom!

Zihálni kezdtem és forgott velem a világ. Nem fogtam fel, vagy nem akartam felfogni, hogy ez tényleg igaz lenne.

- Rose! - hallottam, ahogy szólongatnak, de nem tudtam oda figyelni rájuk. Már nem. Képek kezdtek lepörögni előttem. Ahogy egy pincében vagyunk páran, de az arcokat nem látom, csak homályos foltokat, ahogy egy striga megöli Masont, és én nem tudom megmenteni, ahogy strigák özönlenek be az Akadémia területére, ahogy egy barlangnál állok, befelé nézek, és látom Dimitrijt, ahogy elkapják. Majd egyszerűen magába szippantott a sötétség.

Kipattantak a szemeim, és Adriannal találtam szembe magam, mire egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a mellkasomból, miközben össze is szorult, ahogy visszagondoltam az álmomra. Csak egy álom volt. Egy rém álom, ami valóra vált. Elmosolyodtam, miközben könnyeim utat törtek maguknak az arcomon. Nem is tudom, hogy min mosolyogtam. Talán azon, hogy..... Nem tényleg nem tudom megmondani. Ijedtből átváltott Adrian tekintete gyengédebbé, majd egy szó nélkül magához ölelt. Ekkor tört ki belőlem igazán a sírás. Arcomat mellkasába temettem, és tudtam, hogy máshol nem tehetem meg, így minden erőmmel szorítottam magamhoz.

Ha lenyugszom, meg kell neki mondanom, hogy erről a kifakadásomról egy szót sem szólhat, vagy megismeri a harcias Rose-t is.

A NAGY Kérdés - frissítve

Hali! Bocsi, nem ezt akartam először felrakni, de csak ma esett le. Ez az a novella, amit Meli pályázatára írtam. A VA-s pályázatosat is kiteszem ez után. Jó olvasást, és kérlek írj néhány szót, vagy mondatot hozzá. PUSSZ

A NAGY Kérdés

Már másfél év telt el, azaz eset óta, hogy vége lett a „megszállásnak”. Hajókra szállt a fajtám, és lassacskán elhagyták a Földet. De én itt maradtam. Ezt a bolygót választottam az otthonomnak ott a vulkán belsejéen, és ezt azóta sem bántam meg. Egyáltalán nem. Jamie azóta szinte felnőtt lett, Jared és Melanie összeházasodtak, én és Ian meg összeköltöztünk. Egyelőre. Egy kisvárosban lakunk egy társasházban. Fölöttünk egy emelettel Jaredék. Szerencsére Ian talált munkát. Igaz győzködnöm kellett egy kicsit, mert nem akart itthon hagyni szinte egész napra egyedül, de mikor közöltem vele, hogy akkor mégis miből akar megélni, és eltartani egy családot egyből nekiállt keresgélni. Nem valami nagyszám, de legalább van állása. Egy autószerelő-műhelyben dolgozik. Meg a szomszédoknál, ha valamijük elromlik, eldugul, vagy eltörik. Ha jól tudom, most is ott van valamelyiküknél, és mosógépet szerel.

Jelzett az óra, így kivettem a sütőből a húst, és utána a rizst is megkevertem, nehogy odaégjen. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, és egy mosollyal az arcomon mentem ki a konyhából, de nem Ian jött meg. Jamie volt az. Elég volt egyszer ránéznem, és tudtam, hogy valami baj van. Nagy baj. Lehajtott fejjel, lassan lépkedett felém, majd a nappali előtt elmenve bedobta az iskola táskáját. Észrevett, és szinte a karjaimba vetette magát. Amint szorosan átölelt, és arcát a vállamba fúrta és elsírta magát. Magamhoz szorítottam, miközben a hátát simogattam, és kicsit ringattam magunkat.

- Mi történt? – kérdeztem miközben az asztalhoz ültettem, és felöntöttem vízzel a rizst, hogy megfőhessen.

- Kaptam egy igazgatóit. – szólalt meg halkan, és majdnem kiesett a pohár a kezemből, amiben Jamienek adtam vizet. Elkerekedett a szemem, annyira megdöbbentem, mert eddig minta tanuló volt, és soha semmi gond nem volt vele a suliban. Leültem vele szembe, és megfogtam a kezét.

- Miért? – Rám emelte tekintetét, de nem mondott semmit. Egy darabig tartotta a kontaktust, majd megint lehajtotta a fejét, és nagyon halkan mormolt valamit. Háromszor meg kellett kérdeznem, mert még mindig nem akarta hangosabban mondani. Majd mégis megértettem. De nem tudtam felfogni. Ezt honnan tudnák? Hiszen nem mondtuk el senkinek. Pont ezért. Mielőtt azonban kinyithattam volna a számat, megint kinyílt az ajtó, és most már tényleg Ian jött meg. Amint meglátott minket az asztalnál, egy pillanatra megtorpant, majd mellém jött és adott egy csókot a számra. Jamie előtt soha nem vitte túlzásba. Levette a kabátját, majd kivett egy üveg sört a hűtőből, és csatlakozott hozzánk.

- Na, mi van öcskös! Történt valami a suliban? – majd kortyolt egy nagyot. Jamie kinyitotta a száját, de gyorsan az asztal alatt a lábába rúgtam.

- Áúúúúgy ahogy eltelt a nap. Kicsit lassan, meg nem is beszéltem senkivel, és nem is mondott senki semmi olyat, ami miatt verekedhettem volna. – De megváltoztatta a mondani valóját, ahogy a szemembe nézve meglátta, hogy tiltakozok ellene, és kicsit megdöbbenek. – Uncsik az órák. Vanda meséi szórakoztatóbbak voltak. – tette még gyorsan hozzá, és a pohár szélén kezdtek játszani az ujjai.

- Mi szórakoztató abban, hogy szinte leigáztunk egy-egy teljes fajt? És elfoglaltuk a lakóhelyüket? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. Rám kapták a fejüket, de inkább felálltam és kiszedtem a húst egy tálba.

- Nincs leckéd? Megcsinálhatod itt is, ha még Jaredék nem értek haza. Mondjuk a nappaliban. – bökött fejével az említett helység felé, mire Jamie csak sóhajtott egyet, és kiment. Hallottam még, hogy bekapcsolja a tv-t és, hogy Ian kitolja maga alól a széket. Mögém lépett és szorosan magához ölelt. – Mi történt valójában? Nem szokott Jamie ilyen lenni. És biztos, hogy elmondta neked. Szóval?

- Hallottad mit mondott, nem? Nincs más. – nem fordultam felé, és nem is akartam. Átlátott volna rajtam. De szerintem így is átlátott. Túl jól ismer.

Este kivételesen külön zuhanyoztunk. Melanie jött be – vagyis inkább törte be az ajtót – miután végzett az irodában, és Jamiet kereste. Ugyanis kapott egy levelet az iskolából, hogy Jamie verekedett. Persze megmondták azt is, hogy miért, de Mel nem akarta előhozni, amiért hálás voltam neki. Ian még mindig nem tudta, és nem is akartam neki elmondani. Így is túl sokat idegeskedik, ha ki kell mennem a házból, hát akkor, még ha tudná, hogy mi miatt verekedett Jamie. Hogy mi a téma a suliban. Vagy inkább ki.

Míg én fürödtem, ő átment Jaredhez. Nem kötötte az orromra, hogy miért én meg nem kérdeztem meg. Egyrészt nem bántam, mert nem kell tovább fenntartanom az álarcot előtte, hogy minden rendben van. Pedig nem volt. Egyáltalán nem.

Mikor először idejöttünk, az emberek nagyon meg voltak rémülve, ahogy a szemembe néztek, és meglátták az ezüstös csillogást. A Melék persze megpróbálták megnyugtatni őket, hogy nem bántok senkit, és én is úgy beilleszkedtem, mintha nem is az lennék, ami vagyok. Pedig az vagyok. Majd a szavak néha tettlegességig fajultak. Persze szerencsémre nem olyan durván, de volt, hogy például, nekem jöttek a lépcsőn, vagy ha bevásárolni voltam, azzal az indokkal vették el a szatyrokat a kezemből, hogy segítenek, majd ledobták a lépcsőházban. Ezt leginkább csak kamasz fiúk merték megtenni.

Ha anyákkal találkoztam – és gyerek is volt velük – a legtávolabb húzódtak tőlem, és olyanokat mondtak, hogy rá se nézz, messzire kerüld el, ő is olyan, mint azok, akik most utaznak, hogy más életet tegyenek tönkre, és hasonlók. Próbáltam őket eltitkolni Ian elől, amikor rá kérdezett, hogy miért vagyok ilyen búval bélelt, de amikor legurultam a lépcsőkön, azt nem igen tudtam csak azzal megmagyarázni, hogy megbotlottam. Legtöbbször viszont már nem vette be. Ő sem hitte el, hogy ennyire szerencsétlen lennék, hogy leesek a lépcsőről. De csak akkor, ha egyedül vagyok. Egy alkalom volt, amikor éppen hazafelé jött, fel a lépcsőn, és engem megint „bántalmaztak”. Kicsit helyre rakta őket, így lassan megszűntek az ilyen reagálások a megjelenésemre. De a mai tett, vagy inkább szavak, tényleg kiverték a biztosítékot.

A könnyeim folytak, miközben lassan lecsúsztam a zuhanykabin aljára. Nem tudtam, és nem is akartam tovább visszatartani a zokogásomat. Kezeket éreztem a vállamon, mely alám nyúlt és megemelve kiment a fürdőből velem. Lerakott az ágyra, majd gondolom a fürdőbe ment, hogy törölközővel körbetekerhessen. Mellém feküdt, és szorosan a mellkasára húzott. Belecsókolt a hajamba, majd tovább simogatta a hátam. Mintha az életem múlna rajta kapaszkodtam belé, és mégjobban kitört belőlem a zokogás.

- Sajnálom. – akartam volna folytatni, de elcsuklott a hangom a végére.

- Miért nem mondtad el, hogy mi volt a baja Jamienek valójában?

- Sajnálom. Én csak... nem akartalak, hogy még ezen is bosszankodj. Így is szinte te csinálsz mindent, ami kint van, vagy amit nekem kéne elintéznem. Te vásárolsz be, dolgozol, elintézel papírokat. Én meg mit csinálok? Egész nap a házban vagyok, főzök, és nézem a négy falat.

- Elszoktál menni bevásárolni. – közölte, és mintha szemrehányás is lett volna a hangjában.

- Nem akarok mindent rád hagyni, nehogy azt hidd, hogy....

- Hogy mi? Hogy eltartalak? Hogy csak arra vagy jó, hogy főzz, moss, takaríts rám? Vagy kielégítsd szükségleteimet? Nem Vanda. Én szeretlek. És nem nehéz ez nekem hidd el.

- Dehogynem! – csattantam fel, és kibontakoztam a karjaiból. Felültem, kihúzódtam az ágy szélére, felhúztam a térdeimet, és átöleltem őket. – Látom, hogy mindennap későn, és hullafáradtan jössz haza. Szinte lerogysz a székbe. Korán kelsz, hogy vásárolj, majd munkába mész. Miután megjöttél, még segítesz másoknak is. Szinte hétvégén sem vagy itthon. Velem. – elkezdet megint folyni a könnyeim, de nem foglalkoztam velük. Hagytam, hogy végig csorogjanak az arcomon.

- Te mondtad, hogy keressek munkát, amivel eltudok tartani egy családot! – kezdte felemelni a hangját, és megijedtem tőle. Velem még soha nem kiabált. Mégjobban összehúztam magam, és halkan szólaltam csak meg.

- De nem így. Nem úgy, hogy közben meg magadat fárasztod ki teljesen. Hadd dolgozzak én is! Keresek egy munkát a közelben.....

- NEM! – összerezzentem a hangjától – Láttam, hogy mit csinálnak veled, ha kimész innen! És csak egy alkalom volt, amit én láttam! Láttam, látom hogy tele vagy kék-zöld foltokkal, és ahelyett, hogy megmondtad volna, hogy mi történt, azt mondat elestél! Hazudtál!

- És mit tettél volna, ha megmondom az igazat? Elmész, és beléjük vered, hogy ne merészeljenek még rám sem gondolni? Én csak téged akartalak megóvni. Nem akartam, hogy miattam aggódj, és ne tudj a munkádra koncentrálni.

- Már késő. Ha elmész dolgozni, akkor meg azon fogok idegeskedni, hogy ott jól vagy-e, és élsz-e még. – morogta az orra alatt, de nem nézett rám. Elfordult, és elhúzta a száját. Elmosolyodtam, és közelebb kúsztam hozzá. Lassan fordult vissza felém, és ahogy az arcára simítottam a kezem, ős úgy húzta mosolyra a száját, és fúrta tekintetét az enyémbe. De egy perccel később már nem mosolygott. Megfogta a kezem, és az ölébe helyezte. – Mit mondott pontosan Jamie? Mert Jared nem teljesen mondta el az egészet. Annyit mondott csak, hogy rólad mondtak valamiket, ami nem tetszett Jamienek. – elhúztam a számat, és lehajtottam a fejem.

- Hogy miért rontom én még mindig itt a levegőt, meg, hogy állítólag minden éjjel kiosonok, és kisgyerekeket rabolok el. Legalábbis ilyenekkel riogatják a szülők a gyerekeket. Nem először hallom már. A lépcsőházban is mondanak érdekességeket. Velünk kapcsolatban is. – még halkabban mondtam az utolsó mondatot. Hitetlenkedve horkant fel, majd felemelte a fejem az államnál fogva.

- Bármit mondanak is, ne törődj velük. Bebizonyítottad nem egyszer, hogy te más vagy. És én így szeretlek. Meg Jared, Jamie, Melanie, Jeb, Doki, Kyle és a többiek. Téged, Vándor. Vanda. Igaz, hogy nincsenek itt, de nem felejtettek el ők se. Ha erre járnak, be szoktak hozzám ugrani, tankolni, vagy olaj cserére, és szinte CSAK te vagy a téma. Ma például Kyle, és Napfény volt itt. Bejöttek volna hozzád, de Napfény még nem igen szokta meg, hogy rejtőzködjön napszemüveggel, meg ne olyan félősen viselkedjen, hogy gyanút fogjanak esetleg.  Kyle is annyira védi, hogy ilyennek még nem láttam. Talán akkor, amikor elhozta Jodit, és téged keresett, hogy mentsd meg. – emlékeztem arra a napra. Nagyon is. Akkor döntöttem el először, hogy én is itt hagyom ezt a világot. De nem tudtam rajta segíteni. A beavatkozás után már nem ébredt fel Jodi. Doki próbálkozott vele, meg mi is szinte állandóan beszéltünk hozzá, de semmi nem tudta visszahozni. Így Napfény maradt. – Meg a bátyám attól is fél, hogy összeakadnak egy lélekkel, és Napfény mégis el akar majd menni. Bár én tartok tőle, hogy ott hagyná a bátyámat. Így nem is maradnak egyelőre sokáig egy helyen. Egy megfelelő kis házat keresnek nem messze egy várostól, de nem is benne. Valahogy a külvárosra gondoltak azt hiszem. De mondtam nekik, hogyha erre járnak legközelebb, nézzenek be. Régen láttad őket. – mosolygott rám, és arcomra simította a kezét. Elmosolyodtam és közelebb hajoltam hozzá. Ő is felém, így félúton találkoztak az ajkaink. Beletúrtam a hajába és szorosabban húztam magamhoz. Átültem az ölébe, így pont vele szemben foglaltam helyet. Felnyögött, ahogy kicsit mocorogni kezdtem az ölében. Valami nyomta a combom belső felét. De nagyon.

- Drágám. A telefonod nyomja a combom. – mondtam halkan, mert közben áttért a nyakam csókolgatására.

- Az nem a telefonom. – éreztem, ahogy belekuncog a bőrömbe, és apró csókokkal hinti be, majd fogai közé csippenti a bőröm. Mégközelebb próbáltam húzódni hozzá, de tényleg valami nagyon nyomott már. Ekkor felsóhajtottam, és mégis távolabb húzódtam tőle.

- Ian! – felsóhajtott, majd nyelt egyet. Lassan leemelt magáról és az ágyra ültetett. Értetlenül néztem rá. Most megbántottam? Ez miatt? Kinyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, de amint rá emeltem tekintetemet, belém fagyott a szó.

Ennyire zavarban még nem láttam. Az arca úgy nézett ki, mintha valami óriási dolog történt volna, vagy fog történni, és ő nem tudná, hogy hogyan mondja el, vagy kérdezze meg. Szerintem még akkor sem volt ennyire zavarban, amikor bevallotta, hogy szerelmes belém. A hajába túrt, és tett két lépést az ajtó felé, majd megfordult és megint tett két lépést az éjjeli szekrény felé. Vett vagy körülbelül tíz mély levegőt – lehet, hogy több volt, de nem számoltam már a tízedik után – majd szembe fordult velem, de olyan tanácstalan és kíváncsi lehetett az arcom, hogy elnevette magát, és elpirult. Elpirult?! Majd megtette, amiről Melanie már olyan sokat áradozott. Az eljegyzésük előtt, és az után is. Hogy milyen romantikus volt Jared. És mennyire zavarban volt. Alig tudott megszólalni, és többször is elkezdett róla folyni a víz, és izzadt a tenyere....

Arculcsapásként ért a felismerés engem is. Ian zavarban van. Nem néz rám. Rója a köröket. Folyik az arcán szinte patakokban a víz, és a farmerjába törli a tenyerét, és fél térdre ereszkedik előttem. Mit csinál?! Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a szemembe néz, és lassan a kezemért nyúl. Mintha rongybaba lennék hagytam neki. Vett még egy mély levegőt, majd megszólalt. Innentől már levegőt sem vettem.

- Vanda.... Tudom, hogy kb két éve ismerlek csak, de szerintem, amiken keresztül mentünk együtt, és hogy nem hagytál el még mindig, meg, hogy... – meghatódott mosoly húzódott az ajkaimra, ahogy próbálta összeszedni a gondolatait, és mintha egy betanult szöveget mondana fel, koncentrálást láttam rajta. Egy pillanatra becsukta a szemét, és ahogy ismételten kinyitotta szemét, és szemembe nézett, elrontotta a szöveget. Elnevettem magam, és a szabad kezem mutatóujját az ajkaira tettem. Lemondó sóhajt kaptam érte, és mielőtt megint elkezdhette volna megszólaltam.

- Ian. Szeretlek, és tudom, hogy te is engem, de az nem valami romantikus, ha Jared eljegyzési szövegét mondod el nekem. – elsápadva nézett rám, de én csak tovább mosolyogtam. – Melanie elmondta, hogy milyen izgatott volt Jared is, és szinte ugyanezt a szöveget kezdte el ő is. – elengedte a kezem és egy sóhaj kíséretében leült a sarkára. Én elé térdeltem, és két kezem közé fogtam arcát arra kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. – Lehet, hogy nem én vagyok a tökéletes feleség jelölt, és nem is leszek a legtökéletesebb feleség, de szeretlek. És érted bármire képes lennék. Igen. Igen, hozzád megyek. – nem akarta felfogni a szavaimat, vagy nem is ezt akarta kérdezni – ilyen hosszú hallgatás után már kezdtem azt gondolni, hogy esetleg én értettem félre a viselkedését –, de mielőtt teljesen elkeseredtem volna, megfogta az arcom, és megcsókolt. Szorosan magához ölelt és éreztem, ahogy szinte nevet, miközben engem csókol. Pár perc után levegő vétel miatt szakadt el tőlem, és nyúlt a zsebébe.

- Ez volt, ami nyomott. – egy ékszerdobozt vett elő, amit felpattintott és elővette a gyűrűt. Ismét kezébe vette a kezem és mielőtt felhúzta volna, engem felállított, ő fél térden maradt, és megint feltette a kérdést. Csak most egyszerűbben. – Vanda, hozzám jössz feleségül? – fülig érő mosoly terült el az arcomon, és kimondtam azt, amire már azóta vártam, hogy kimondhassam, mióta Melanie is kimondta.

- Igen. Örömmel hozzád megyek Ian O’Shea. – Felhúzta végre a gyűrűt, majd felállt és miután felkapva megpörgetett, vagy háromszor, végre meg is csókolt.

A gyűrű:

A túra 1.rész

Kollégista vagyok. Bár, ez az én családi állapotomban, egyáltalán nem meglepő. Apám alkoholista. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne gond, csak amikor sokat iszik, vagy haza jön és anyával veszekszik. Olyan is megtörtént már, hogy kezet emelt anyámra. Vagy ha nem jött haza, akkor meg valamelyik örömlánnyal volt. Anyámnál ott telt be az a bizonyos pohár, amikor megint részegen jött haza, csak most haza is hozott egy nőt.  Ő összepakolt és elment. Itt hagyott. Vártam rá napokat, heteket, hónapokat, de nem jött vissza értem. Pedig megígérte, hogy nem hagy itt.

Ezek után döntöttem el, hogy kollégiumba megyek. Hétvégén úgysincs otthon az „apám”. Vasárnap meg a lehető legkorábbi busszal eljövök hazulról. Csak azaz egy vígasztal, hogy jól kijövök a szoba-, illetve az osztálytársaimmal. Meg a tanárok és a csoportvezetőm, is kedves velem.

Ezen a hétvégén szerveztek nekünk, egy úgymond bennmaradós hétvégét. „Túrázni megyünk, viszont a hely meglepetés lesz.” – azt mondták. „Szombat reggel indulunk és estére már itthon leszünk. Aki szeretne, az haza mehet, de benn is lehet maradni a kollégiumban.” Ez volt az én szerencsém.

Egy erdő mellett szálltunk ki a buszból. Szeretem az erdőket. Mosollyal az arcomon néztem körbe. Mindenki kisebb csoportokban beszélgetett.

 - Eli! Gyere már! – szólt utánam az egyik szobatársam, Liz. Vele voltam szinte mindig. Futnom kellett, hogy utolérjem őket. Mindenki elkezdett sápítozni, mikor megtudtuk, hogy tizenkettő kilométert teszünk meg...gyalog! Tehát hosszú lesz az út. Még szerencse, hogy rétegesen öltöztem. Benn, az erdőben eléggé hideg volt, míg körülötte már melegen sütött a nap. Kicsit sáros volt az út és pár fa is próbálta az utunkat akadályozni, de nem tudott legyőzni minket. Volt olyan hely is, ahol keskenyebb volt az ösvény, volt ahol széles volt. Sajnos a szűkebb helyeknél találkoztam, egy pár pókkal. Útálom a pókokat...

Ha jól számoltam, akkor három dombra mentünk fel. Az egyik eléggé meredek volt, így elég sokan csúszkáltak vissza felének. Már mehettünk egy ideje, amikor azt kezdtem érezni, mintha figyelnének. Sokszor fordultam hátra, de sosem láttam semmit, és senkit sem.

Később megpihentünk a dombtetőn. Gyönyörű volt a táj. A kék ég, a napsütés, és ahogy a völgyek, meg a dombok váltakoztak. Vagy, ahogy a barna szántóföld találkozott a zöld, erdős dombbal. Sokáig elnézegettem volna még a tájat, ha nem jön mögém, az egyik osztálytársam és húz tovább.

Megint egy hosszabb úton mentünk. Át az erdőn. És megint éreztem, hogy valaki követ. Pedig senki sem volt mögöttem. Csak a sok zöld. Fák, bokrok, pókhálók, és a gazdáik, egy farkas, sok gaz, meg... Várjunk csak. Farkas?! Megint oldalra kaptam a fejemet, e már nem volt ott. Ágreccsenést hallottam baloldalról, de oda nézve már semmi nem volt ott. Megbotlottam a cipőm fűzőjében, de szerencsémre nem estem el. Lemaradtunk a csoporttól Lizzel. Mondtam neki, hogy menjen csak, én nem tévedek el. Mikor kötöttem meg a cipőmet, ágreccsenést hallottam megint mögöttem. Hirtelen álltam fel, és fordultam meg. És ott volt. Nem az a kicsi farkas volt, mint aminek képzeltem. Legalább másfél méterrel magasabb volt, mint én. A szürkének több árnyalatai voltak megtalálhatóak rajta. Velem egy magasságban tartotta a fejét. Gyönyörű fekete szemei voltak. Nem tudtam elszakadni tőlük. Éreztem, hogy a szívverésem kezd egy kicsit gyorsabban verni. Nem féltem már annyira. Sőt, egyáltalán nem féltem tőle. De megmozdulni sem tudtam. Pedig, ha éhes, nem kellene feltálalnom magam, mint előétel. Meg a csoportot is utol kéne érnem.

Ahogy én léptem egyet hátrébb, ő is velem együtt lépett előre. Szinte könyörgő szemekkel tekintett rám. Majd leesett, hogy mit akar.

- Vissza kell mennem a többiekhez. Tudsz segíteni vissza találnom? – nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg tőle. Nem hiszem, hogy értett belőle bármit is. Vagy mégis értette? Bólintott egyet, de határozottan. Furcsán méregettem. – Te...te érted, amit...mondok? – itt lehajtotta a fejét, és mintha szomorú lett volna. Közelebb léptem hozzá, mire felkapta a fejét, és én meg a hirtelen mozdulattól megijedtem, és visszaléptem. De pont egy kisebb gödör volt mögöttem, így elestem, és sikoltottam egyet. Aggódást láttam a szemében, mikor próbáltam felállni. Felém akart jönni, de megállítottam a kezem felemelésével. – Jól vagyok! Na, meg béna is. – jegyeztem meg halkan az utolsó mondatot.

Poroltam le magam, éppen, mikor elém lépett és az orrával megbökött finoman, hogy rá figyeljek.

- Mit szeretnél? – nem felelt. Hogy is felelhetett volna?

Lefeküdt előttem a földre, majd felállt, és úgy tett, mintha elindulna. Nem értettem. Utána várakozóan nézett rám. De én csak megráztam a fejem. Már vagy tizedszerre csinálta meg, de még mindig semmi. Fújtatott egyet – aminél olyan aranyosnak tűnt – és mellém lépett lassan, de közben végig a szemembe nézett. Nem mozdultam. Tudtam – vagy legalábbis reméltem –, hogy nem fog bántani, hiszen mégis csak fél órája ismerem. Óvatosan kezdett az út felé taszigálni az orrával. Na, ezt értettem végre. Hát elindultam. Mellettem jött, és mindig, mikor nem figyeltem a lábam elé, ő jelzett. Hálásan néztem rá. Mintha... Nem is tudom, milyen érzés kerített hatalmába. Nem féltem. Sőt! Biztonságban éreztem magam mellette. Már elég régóta mehettünk, mert már kezdtem nagyon fáradt lenni. Többször meg is botlottam. Megállított, és mutatott a hátára. De én csak megráztam a fejem és tovább mentem. Megint megállított.

- Nem akarlak terhelni. – mondtam és most elsőnek hozzányúltam. Mikor megremegett az érintésem alatt, jöttem tá, hogy mit is csinálok, de olyan selymed, és dús volt a bundája, hogy a fejétől végig simogattam az oldalát, és a nyakát. Behunyta a szemét, és mégjobban a kezemhez bújt. Hirtelen nyitotta ki a szemét, és hátra nézett. Megijedtem. Hallottam, hogy valaki, vagy valami van ott, de nem láttam semmit. Lehet, hogy csak egy állat volt. Csak az a kérdés, hogy milyen állat. Mielőtt kérdezhettem volna, megint a hátára mutatott – most már felszálltam rá – és elindult velem. Nem tudtam máshova, így a nyakába kapaszkodta, és rejtettem el a fejem.

Pár percig futhattunk, mikor éreztem, hogy lassít, majd megáll velem. Kilestem és egy csodálatos réten voltunk. Lecsúsztam róla, és a fejéhez léptem. Szinte tátva maradt a szám is. Megsimogattam megint a fejét. Oda mentem a közepére, és leültem. Várakozóan néztem rá, de megértette, és pár lépéssel velem szemben ült le. De szemével még mindig engem nézett. Sokáig néztük, így egymást. Majd végül én törtem meg a csendet.

- Van neved? Itt élsz? Hogyan kerültél ide? – csak úgy záporoztak belőlem a kérdések – Ne haragudj! – lehajtottam a fejem, de felemeltem, mikor hallottam a sóhaját – Lassabban tegyem fel őket? – bólintott – Oké. Itt élsz? – csak olyan kérdéseket tehettem fel neki, amikre tudott bólogatni. Most megrázta a fejét. – Átutazóban vagy? – láttam, hogy megfontolja a kérdést, de végülis rábólintott – Honnan jöttél? – csúszott ki a számon, de hiába kaptam elé a kezemet, mát nem szívhattam vissza – Bocs. – majd tovább kérdezgettem. Sok dolgot elárult. Igaz, a mi esetünkben elbólogatott, de így is jót dumcsiztunk. Én is sokat meséltem magamról. Szinte itta minden szavamat.

Eltelt pár óra, mire észbe kaptam, hogy nem egy farkas – aki kedves, figyelmes – társaságában kellene lennem. Ezt a kételyemet meg osztottam vele is. Szomorúan keltünk fel. Most nem szálltam vissza rá. Tovább akartam húzni az időt, amit még együtt tölthetünk. Lassan és búsan mentünk a másik mellett. Már lassan a nap is lefelé ment az égen. Így én is lassabban szedtem a lábaimat. Egy részről, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék a többieknek, hogy hova tűntem. Addig oké, hogy eltévedtem, de még tegnap este megmondta a tanárunk, hogyha eltévedünk, mindig maradjunk ott. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy nem szólhatok egy szót sem a farkasról. Ez nehéz lesz. És ekkor eszembe jutott, hogy lehet – sőt biztos –, hogy most látom őt utoljára. Ez miatt még szomorúbb lettem. Észleltem, hogy tol hátul, de én megálltam, felé fordultam, és a nyakába borultam zokogva. Hirtelen nem nagyon tudta, hogy mit is tegyen, de aztán lassan lejjebb ereszkedett, és a hátamra hajtotta a fejét. Szorosan öleltem.

- Nem akarok visszamenni. Veled akarok maradni. Tudom, hogy csak félnapja ismerlek, de... – nem tudtam befejezni, mert rám jött, egy síróhullám. Mélyeket lélegeztem, dús, illatos bundájából. Hallottam, hogy elkezd nyüszögni, és megpróbál eltávolodni tőlem. Még szipogtam egy kicsit utána, de mivel nem volt keze, nem tudott zsebkendőt adni, így lenyalta – pontosabban végig nyalta – az arcomat. Láttam, hogy mosolyog már ő is a végére. Hátra húzódtak ilyenkor a fogairól az ajkai. Ezen már én is nevettem és nyomtam, egy puszit az orrára. Fáradt lehettem már, a sok izgalomtól és gyaloglástól, meg a múlt éjjel is rosszat álmodtam, elnyomta m egy ásítást. De nem tudtam előle elrejteni. Szigorúan biccentett a háta felé. Nem ellenkeztem, csak engedelmesen felültem rá, és szinte bele bújtam a bundájába.

Nem sokkal később hallottam a többiek kiáltásait, amint a nevemen szólítanak. Itt lelassított, majd már csak sétáltunk. De még mindig az erdőben maradva. Előttünk helyezkedett el egy szántóföld. Ott voltak a többiek. Mi láttuk őket, de ők minket nem. A farkasom elé álltam, de nem néztem rá. Kicsit megemelte az államat az orrával, de túl nagy volt, így az végig csúszott az arcomon. Kicsit hideg és nedves volt, de mosolyogva töröltem le. Utána a szemeibe néztem, melyek vidámak voltak, de tudatosult bennük, hogy itt az elválás ideje. Elválunk. Talán örökre. Nem szólaltam meg, csak megint a nyakába borultam.

- Hiányozni fogsz. Farkasom. – súgtam a fülébe. Az utolsó szó után, még közelebb lépett hozzám. Megint hallottam, hogy megmozdul egy ág, és mi ijedten rebbentünk szét. De nem más volt, csak madarak szálltak fel, egy elszáradt ágról.

Utoljára belenéztem, még a farkasom szemeibe, majd végig simítottam a pofája két oldalán, nyomtam egy puszit a szemei közé, és hátat fordítva, gyors léptekkel elindultam az osztálytársaim felé.

Angyali szerelem - 3. helyezést elért novim

Alkonyodott már, mire a szállodához értünk. Edward gyorsan lerendezte, hogy vegyék úgy, mintha itt sem volnánk. Ez sikerült a személyiségének és nem mellesleg annak a sok pénznek, amit a recepciós csajnak adott. Még hogy beszélt vele! Brr! Kirázott a hideg és inkább elfordultam.

Nem volt sem nagy, sem luxushotel. De nekünk épp ez kellett. Otthon, egy órán át tudtuk csak lebeszélni Alicet az öt csillagosról. Ez három csillagos. De olyan régies. A stílusából és abból a papírból, ami a recepció melletti falon volt. A hotelt mutatta be szöveggel és képekkel mellette.

Egyszer csak egy melegebb kezet éreztem az enyémen. Majdnem eldobtam. Megijedtem, hogy Ők találtak rám. Vagyis most már ránk. Húzni kezdett a szobánk felé a lépcsőn felfelé. A legfelsőn, a legutolsó volt az. Nem volt sem nagy, sem tiszta. Legalábbis a por rétegből ítélve a szekrény tetején. De megfelel. Tudom, furán hangozhat, hogy mi, vámpírok éjjel bújunk el, de nem volt más választásunk. Európáig, pontosabban Franciaországig üldöztek minket. Valahogy kifogyott a benzin a kocsiból és ott utolértek minket. Onnan már futottunk idáig. Prágáig.

Egyből az ablakhoz léptem, és behúztam a függönyöket a biztonság kedvéért. De előtte körbe néztem kinn, hogy nincs-e valami szokatlan.

Edward bezárta az ajtót, lerakta a táskánkat, levette a kabátját. Mikor már reményeim szerint ajtó és ablak felől biztonságban voltunk, néztem meg alaposabban a szobát.

Két ablak volt az ajtóval szembeni falon. Előtte egy kis asztal szerűség tükörrel, meg telefonnal. A vele szemben lévő falon egy francia ágy. Az ajtó mellett pedig egy szekrény. A másik oldalán meg egy ajtó. Gondoltam ez a fürdő. Ott sem volt sok minden. Egy wc, zuhanyfülke, csap és törölközőtartó, törölközőkkel.

Én is levettem a kabátomat és az asztalnál lévő székre tettem, mikor észrevettem egy cetlit, rajta egy telefonszámot, meg rúzsfoltot. Felhúztam a szemöldökömet és megrázva a fejemet, fordultam a táskám felé, amit Casanova éppen felém nyújtott. Elvéve az ágyra tettem, kivettem a pizsamámat és fürdeni vonultam.

- Most mi van?! Nem kaptál volna másképp szobát. A legmesszebb. – tette szét a kezeit és mérgesen nézett rám.

- Nyugi van Casanova! Egy szót sem szóltam. – mentem el mellette.

Attól, hogy nincs rá szükségünk, én szeretek zuhanyozni. Mindig megnyugtat. Miután levetkőztem, vettem észre, hogy nincs nálam hajgumi sem, meg papucs sem. Visszakaptam a szükséges ruháimat, majd kiléptem.  Ő az ablaknál állt, és mintha valamin nagyon erősen gondolkozna. Nem sokszor láttam így, úgyhogy nem akartam ezt a pillanatot megzavarni nála. Felkaptam, ami kellett, majd visszavonultam.

Egy óra múlva, már tisztán, üdén és nyugodtan léptem ki. Kiterítettem a törölközőt.

- Meddig maradunk itt? – nem jött válasz. Visszanéztem az ablak felé, de nem volt ott. Sőt, még nem is volt a szobában. – Na, ennyit a maradjunk láthatatlanok haditervről. Kösz, Edward. – morogtam félhangosan, majd kimentem a folyosóra. A szagát követtem. De elég lett volna, ha az eszem után megyek. Megint a szőke csajjal volt a pultnál. Már percek óta ott állhattam a lépcső alján, a falnál, karba tett kézzel, de még mindig semmi. Akkortájt nézett csak erre, mikor egy srác elment mögöttem, füttyentett egyet és rá csapott a fenekemre. Fújtattam egyet. Az éveim alatt megtanultam „viselkedni” az ilyenekkel. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint, hogy most ezzel foglalkozzak. Futó pillantást váltottunk Edwarddal, de másodpercek múlva eshetett le neki, hogy miben és miért is vagyok itt.

Egyből elszakadt a csajtól, engem megfogott a karomnál fogva és felrángatott – szó szerint – a lépcsőn. Kirántottam volna a kezem, ha nem nyom neki a falnak, már fenn és súgja a fülembe, az ajtónk mellett:

- Csak menj bele a játékba. Egy kém van a folyosón. – mielőtt bármit is szólhattam volna, száját az enyémnek nyomva, vadul megcsókolt. Közre fogta az arcom, hogy a kém ne ismerhessen fel. Egyre jobban bele lendültünk. Jobb lábam felemelte és megtartott, míg a másikat is a csípője köré fontam. Mindketten, egyszerre nyögtünk bele a csókba. Néha levegőhiány miatt, meg, hogy megnézze figyel-e minket a kém, elszakadt tőlem. Most az egyszer egyáltalán nem bánom, hogy el tudom tüntetni a nyomokat a képességemmel. A szagunk alapján nem bukunk le. Az tuti.

- Erre tart. – súgta gyorsan, majd visszatérve a számhoz, elindult velem. Kilestem a válla felett, míg ő ajtót nyitott. Találkozott a tekintetem az idegennel, de még szerencse, hogy fekete a szemem most és nem aranybarna. Beérve a szobába, próbáltam a másodperc tört részéig ellen állni ajkainak a csodás játékának, de nem jött össze. Pedig megpróbáltam!  Ő sem nagyon akarta befejezni. Vagy legalábbis én ezt szűrtem le a hevességéből. Az ajtó melletti falhoz nyomott és a pólóm alá nyúlva, tűrte fel azt, majd dobta a szoba túlsó felébe. Én sem tétlenkedtem közben. Kigomboltam, majd lesimogattam ingjét, jéghideg, kemény, izmos vállairól. Mivel, így már nem tudtunk tovább menni, elvitt az ágyig, ahol lefektetett és felém mászott. Szemembe nézve simított végig az arcomon, majd megcsókolt. Puhatolózó csók volt ez. Megvárta, míg visszacsókolok, ezzel jelezve, hogy akarom-e. Nem is várattam sokáig. Nyaka köré tekertem karjaimat, tarkójánál hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Kis idő elteltével húzódott arrább, de csak annyira, hogy a nyakamhoz is hozzá férjen. Utána végig simított a testemen, és lassan húzta le a nadrágomat. Ezzel párhuzamosan ült fel az ágyvégénél a sarkára. Megigézve járatta a szemét rajtam. Nem akartam, hogy esetleg megához térjen és itt hagyjon. Pláne, ha ahhoz a szőke nőnek nem nevezhető személyhez menne vissza. Feltérdeltem vele szemben, és míg a balkezemet végig vezettem a mellkasán, a nyakáig, a szemébe néztem. Megnyugtatott, amit ott láttam. Rengeteg vágy és féltés, aggodalom is egy kevés és szerelem. Kiélvezve a pillanatot, hajoltam gyengéden ajkaira. Neki nem tetszhetett a távolság, mert még közelebb húzott az ölében és szorosan tartott. Én közben a hátát és mellkasát simogattam érzékien.

- Ha tovább megyünk... nem fogok tudni leállni. – nyögte szenvedő hangon. Mosolyogva váltam el a nyakától és néztem rá. Csípő mozgásommal, a simogatásommal és csókjaimmal biztosítottam, hogy nem is akarom, hogy abba hagyja. Megint megcsókoltam, miközben feltérdelt velem az ágyon és feljebb helyezett rajta. Már a melltartóm kapcsánál járt, amikor szó szerint összerezzentem alatta. De az ő keze is megálltak. Nem csak az miatt, mert kopogtak az ajtóm. Ezzel együtt a telefon is megszólalt. Ha nem lettem volna vámpír, akkor egy szívrohammal együtt távozok innen, a hangja végett. Összenéztünk, de egyikünk sem szólalt még meg. Nekem azon kattogott az agyam, hogy ki az, aki kopog? És azt sem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy pont ide csörögnek telefonon. Mindenki diszkréten viselkedett velünk. Senki nem tudta, hogy...

Lelöktem magamról Edwardot, aki a földön koppant. Felállva a ruháimat kezdtem magamra kapni. Közben ő is öltözködni kezdett.

- Azt beszéltük meg, hogy amennyire csak lehet, láthatatlanok leszünk. Erre te? Csapod a szelet a recepciós csajnak. Ha nem vagy lenn, nem kell nekem is utánad mennem, akkor nem....

- Tessék?! Az én hibám? Nem én voltam az, aki megölt a Sereg egyik tagját. És elhiheted, hogy egyáltalán nem akarom ezt. Sem azt, hogy menekülnöm kelljen, sem azt, hogy Veled. – szinte köpte felém a szavakat.

- Senki nem mondta, hogy gyere velem. – indultam felé.

- De igen. – ő is tett felém pár lépést. Egy kartávolság volt már csak közöttünk. Döbbentem néztem rá. – Alice, Jasper és még Michael is beszélt velem, hogy jöjjek el veled. – fájt, amit mondott. Nem is az, hogy ők beszélték rá. Az bántott, hogy ő nem akarta. Nem akart velem jönni. Velem lenni. Nem szóltam semmit. Inkább a fejemet is lehajtottam, csak, hogy ne láthassa a szememben lévő fájdalmat. A táskához léptem és pakolni kezdtem.

- Míg összedobom a cuccokat, intézd el a...rajongódat. – felhúztam álarcomat és úgy mondtam ki. Láttam a szemem sarkából, hogy felém mozdul, de aztán inkább az ajtó felé vette az irányt.

Nem akartam a beszélgetésüket hallani, így kinéztem az ablakon, de észre vetek ott. Beledobtam, a még kezemben lévő ruhákat a táskába, majd szólam Edwardnak. Felkaptam a kabátjainkat és kifelé indultunk. Kinn, a folyosón még láttam, hogy oda súg neki valamit, amin nevetett a lány, majd utánam indult.

- Miért nem maradsz? Csak elmondanád nekik, hogy merre tartok, és mehetnél is haza. Sőt még... – nem tudtam befejezni, mert a lépcsőfordulóban, megragadta a kezemet és maga felé fordított.

- Soha nem tenném ezt veled. Érted? Soha. Túl fontos vagy a családomnak. És nekem is. – az utolsó mondatot, ha nem vagyok az, ami, meg sem hallom. Fogva tartottak aranybarna szemei.

- Nem értelek Edward. Egyszer bunkó vagy, máskor meg kedves velem. – ráztam meg kicsit fejem.

- Amint ennek az egésznek vége, meg fogod érteni. – majd meglepetésként megcsókolt. Nem úgy, min a folyosón, vagy benn, vágytól fűtötten. Nem. Úgy csókolt, mint aki fél. Fél, hogy elveszít, hogy eltűnök. De ezt a pillanatot is megzavarta valaki. Futó lépéseket hallottam fentről, így kénytelen voltam megszakítani a csókot és kézen ragadva őt futottunk tovább. Nem engedte el a kezemet. Sőt, inkább összefűzte ujjaimat.

Leérve ki akarta nyitni az ajtót, de nem nyílott. Már próbálkozott, mikor észrevettem miért is nem nyílik. Kiengedtem a reteszt és egy diadalittas mosollyal kiléptem mellette. Futásnak eredtem volna, de megfogta a kezemet és húzni kezdett egy autó felé. Túl ismerős volt a kocsi.

- Ugye nem az ő kocsijukat akarod elvinni? – álltam meg. Furán nézett rám, de mielőtt leolthatott volna – megint –, kivágódott az ajtó, és ketten léptek ki rajta. A másodperc tört része alatt indultunk el. Félúton, ki felének, elénk vágott még egy kocsi, így ketté váltunk. Lassan tudtunk futni, mert, ha használjuk a vámpírsebességet, lebukunk. Az utcára kiérve, egy buszmegállót vettem észre. Pont benne állt még a busz. Megragadtam Edward kezét és felpattantunk rá. Volt nála pénz, így még jegyet is tudtunk venni.

Kinézve az ablakon, láttam, hogy követnek, de mivel elrejtettem a szagunkat, elvesztettek minket. Egy fiatal pár ült előttünk. Látszott rajtuk, hogy oda vannak a másikért. Csillogó szemekkel nézték egymást, apró csókokat váltva néha, de végig a másik kezét fogták. Sóhajtva akartam megint az ablak felé nézni, de egy meleg, kemény kéz, maga felé fordított és megcsókolt. Jobb kezemmel a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.

Egyik pillanatról a másikra fékezett egy nagyot a busz. Megijedtem, hogy ők állították meg, de kiderült, hogy csak egy baleset történt. Erre sosem történt eddig baleset. Gyorsan előre siettünk, és megkértük a sofőrt, hogy nyissa ki az ajtót. Szerencsére megtette. A busz hátuljához pillantva láttam, hogy utolértek. Megfogta Edward a kezemet és az egyik közelben lévő, szűkebb utcába vezetett.

Több utcán sikerült menekülnünk. Már reménykedtem, hogy lehagytuk őket, de mikor egy sikátor szerűségbe fordultunk, meg jelentek a bejáratnál.

Egészen a végéig hátráltunk. Most az egyszer féltem. Ők négyen voltak, mi meg csak ketten. Még ha az erőmet be is vetem, a harci technikámat nem alkalmazhattam. Igaz, hogy még sötét volt, de már kezdtek megjelenni a napsugarak a horizonton. Edward maga mögé tolt és rájuk morgott. De nem álltak meg. Valahonnan eszembe jutott, amit Damon – a mesterem – mondott, mikor utamra engedett.

„- Egy napon, mikor valóban szükséged lesz arra a hatalomra, melynek birtokában vagy, ki fog teljesedni. Izabella. Ne légy türelmetlen. Soha!”

Még mindig felénk tartottak és Edward is még mindig morgott és támadóállást vett fel. Bizsergést kezdtem érezni a talpamnál. Lassan haladt egyre feljebb. Majd ahogy elmúlt a bizsergés, csillogni kezdtem. Ragyogni. Elsőnek azt hittem, hogy a nap ért el ide, de lenézve láttam, hogy nem látok napsugarat. Majd a kezemet is elérte. Szúró fájdalmat éreztem egy pillanatig a hátam közepénél. Elsőnek azt hittem, hogy megtámadtak hátulról, de aztán, mikor rájuk néztem, döbbent, ijedt volt az arcuk. Még Edward is furán méregetett. „...mikor igazán szükséged lesz rá...” Most már értem.

Éreztem, hogy kisebb hullámokban jön a fájdalom, majd miután megszűnt teljesen, valami bontakozott ki a hátamból. Lassan a fejem fölé emelkedett és félárnyékot vetett rám. Akkor néztem csak meg jobban, hogy mik is ezek. Szárnyak. Angyal szárnyak. Mivel félvér vagyok, ez várható volt, de nem gondoltam volna sosem, mert nem produkáltam egyszer sem azokat a tűneteket, amivel ez következett volna be. De úgy tűnik, hogy igazán szükségem van rájuk.

Mivel tudom, hogy mégis mekkora hatalomnak vagyok a birtokában, egy lassú, de széles, angyali vigyor terült szét az arcomon. Lassú léptekkel indultam el a testőrök felé, akiknek rettegés, félelem és mintha tisztelet lett volna a szemükben. Végezni akartam hamar, hogy utána végre szerelmemmel lehessek.

Ez valóban egy hihetetlen és angyali szerelem....kezdete.