A túra 1.rész

Kollégista vagyok. Bár, ez az én családi állapotomban, egyáltalán nem meglepő. Apám alkoholista. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne gond, csak amikor sokat iszik, vagy haza jön és anyával veszekszik. Olyan is megtörtént már, hogy kezet emelt anyámra. Vagy ha nem jött haza, akkor meg valamelyik örömlánnyal volt. Anyámnál ott telt be az a bizonyos pohár, amikor megint részegen jött haza, csak most haza is hozott egy nőt.  Ő összepakolt és elment. Itt hagyott. Vártam rá napokat, heteket, hónapokat, de nem jött vissza értem. Pedig megígérte, hogy nem hagy itt.

Ezek után döntöttem el, hogy kollégiumba megyek. Hétvégén úgysincs otthon az „apám”. Vasárnap meg a lehető legkorábbi busszal eljövök hazulról. Csak azaz egy vígasztal, hogy jól kijövök a szoba-, illetve az osztálytársaimmal. Meg a tanárok és a csoportvezetőm, is kedves velem.

Ezen a hétvégén szerveztek nekünk, egy úgymond bennmaradós hétvégét. „Túrázni megyünk, viszont a hely meglepetés lesz.” – azt mondták. „Szombat reggel indulunk és estére már itthon leszünk. Aki szeretne, az haza mehet, de benn is lehet maradni a kollégiumban.” Ez volt az én szerencsém.

Egy erdő mellett szálltunk ki a buszból. Szeretem az erdőket. Mosollyal az arcomon néztem körbe. Mindenki kisebb csoportokban beszélgetett.

 - Eli! Gyere már! – szólt utánam az egyik szobatársam, Liz. Vele voltam szinte mindig. Futnom kellett, hogy utolérjem őket. Mindenki elkezdett sápítozni, mikor megtudtuk, hogy tizenkettő kilométert teszünk meg...gyalog! Tehát hosszú lesz az út. Még szerencse, hogy rétegesen öltöztem. Benn, az erdőben eléggé hideg volt, míg körülötte már melegen sütött a nap. Kicsit sáros volt az út és pár fa is próbálta az utunkat akadályozni, de nem tudott legyőzni minket. Volt olyan hely is, ahol keskenyebb volt az ösvény, volt ahol széles volt. Sajnos a szűkebb helyeknél találkoztam, egy pár pókkal. Útálom a pókokat...

Ha jól számoltam, akkor három dombra mentünk fel. Az egyik eléggé meredek volt, így elég sokan csúszkáltak vissza felének. Már mehettünk egy ideje, amikor azt kezdtem érezni, mintha figyelnének. Sokszor fordultam hátra, de sosem láttam semmit, és senkit sem.

Később megpihentünk a dombtetőn. Gyönyörű volt a táj. A kék ég, a napsütés, és ahogy a völgyek, meg a dombok váltakoztak. Vagy, ahogy a barna szántóföld találkozott a zöld, erdős dombbal. Sokáig elnézegettem volna még a tájat, ha nem jön mögém, az egyik osztálytársam és húz tovább.

Megint egy hosszabb úton mentünk. Át az erdőn. És megint éreztem, hogy valaki követ. Pedig senki sem volt mögöttem. Csak a sok zöld. Fák, bokrok, pókhálók, és a gazdáik, egy farkas, sok gaz, meg... Várjunk csak. Farkas?! Megint oldalra kaptam a fejemet, e már nem volt ott. Ágreccsenést hallottam baloldalról, de oda nézve már semmi nem volt ott. Megbotlottam a cipőm fűzőjében, de szerencsémre nem estem el. Lemaradtunk a csoporttól Lizzel. Mondtam neki, hogy menjen csak, én nem tévedek el. Mikor kötöttem meg a cipőmet, ágreccsenést hallottam megint mögöttem. Hirtelen álltam fel, és fordultam meg. És ott volt. Nem az a kicsi farkas volt, mint aminek képzeltem. Legalább másfél méterrel magasabb volt, mint én. A szürkének több árnyalatai voltak megtalálhatóak rajta. Velem egy magasságban tartotta a fejét. Gyönyörű fekete szemei voltak. Nem tudtam elszakadni tőlük. Éreztem, hogy a szívverésem kezd egy kicsit gyorsabban verni. Nem féltem már annyira. Sőt, egyáltalán nem féltem tőle. De megmozdulni sem tudtam. Pedig, ha éhes, nem kellene feltálalnom magam, mint előétel. Meg a csoportot is utol kéne érnem.

Ahogy én léptem egyet hátrébb, ő is velem együtt lépett előre. Szinte könyörgő szemekkel tekintett rám. Majd leesett, hogy mit akar.

- Vissza kell mennem a többiekhez. Tudsz segíteni vissza találnom? – nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg tőle. Nem hiszem, hogy értett belőle bármit is. Vagy mégis értette? Bólintott egyet, de határozottan. Furcsán méregettem. – Te...te érted, amit...mondok? – itt lehajtotta a fejét, és mintha szomorú lett volna. Közelebb léptem hozzá, mire felkapta a fejét, és én meg a hirtelen mozdulattól megijedtem, és visszaléptem. De pont egy kisebb gödör volt mögöttem, így elestem, és sikoltottam egyet. Aggódást láttam a szemében, mikor próbáltam felállni. Felém akart jönni, de megállítottam a kezem felemelésével. – Jól vagyok! Na, meg béna is. – jegyeztem meg halkan az utolsó mondatot.

Poroltam le magam, éppen, mikor elém lépett és az orrával megbökött finoman, hogy rá figyeljek.

- Mit szeretnél? – nem felelt. Hogy is felelhetett volna?

Lefeküdt előttem a földre, majd felállt, és úgy tett, mintha elindulna. Nem értettem. Utána várakozóan nézett rám. De én csak megráztam a fejem. Már vagy tizedszerre csinálta meg, de még mindig semmi. Fújtatott egyet – aminél olyan aranyosnak tűnt – és mellém lépett lassan, de közben végig a szemembe nézett. Nem mozdultam. Tudtam – vagy legalábbis reméltem –, hogy nem fog bántani, hiszen mégis csak fél órája ismerem. Óvatosan kezdett az út felé taszigálni az orrával. Na, ezt értettem végre. Hát elindultam. Mellettem jött, és mindig, mikor nem figyeltem a lábam elé, ő jelzett. Hálásan néztem rá. Mintha... Nem is tudom, milyen érzés kerített hatalmába. Nem féltem. Sőt! Biztonságban éreztem magam mellette. Már elég régóta mehettünk, mert már kezdtem nagyon fáradt lenni. Többször meg is botlottam. Megállított, és mutatott a hátára. De én csak megráztam a fejem és tovább mentem. Megint megállított.

- Nem akarlak terhelni. – mondtam és most elsőnek hozzányúltam. Mikor megremegett az érintésem alatt, jöttem tá, hogy mit is csinálok, de olyan selymed, és dús volt a bundája, hogy a fejétől végig simogattam az oldalát, és a nyakát. Behunyta a szemét, és mégjobban a kezemhez bújt. Hirtelen nyitotta ki a szemét, és hátra nézett. Megijedtem. Hallottam, hogy valaki, vagy valami van ott, de nem láttam semmit. Lehet, hogy csak egy állat volt. Csak az a kérdés, hogy milyen állat. Mielőtt kérdezhettem volna, megint a hátára mutatott – most már felszálltam rá – és elindult velem. Nem tudtam máshova, így a nyakába kapaszkodta, és rejtettem el a fejem.

Pár percig futhattunk, mikor éreztem, hogy lassít, majd megáll velem. Kilestem és egy csodálatos réten voltunk. Lecsúsztam róla, és a fejéhez léptem. Szinte tátva maradt a szám is. Megsimogattam megint a fejét. Oda mentem a közepére, és leültem. Várakozóan néztem rá, de megértette, és pár lépéssel velem szemben ült le. De szemével még mindig engem nézett. Sokáig néztük, így egymást. Majd végül én törtem meg a csendet.

- Van neved? Itt élsz? Hogyan kerültél ide? – csak úgy záporoztak belőlem a kérdések – Ne haragudj! – lehajtottam a fejem, de felemeltem, mikor hallottam a sóhaját – Lassabban tegyem fel őket? – bólintott – Oké. Itt élsz? – csak olyan kérdéseket tehettem fel neki, amikre tudott bólogatni. Most megrázta a fejét. – Átutazóban vagy? – láttam, hogy megfontolja a kérdést, de végülis rábólintott – Honnan jöttél? – csúszott ki a számon, de hiába kaptam elé a kezemet, mát nem szívhattam vissza – Bocs. – majd tovább kérdezgettem. Sok dolgot elárult. Igaz, a mi esetünkben elbólogatott, de így is jót dumcsiztunk. Én is sokat meséltem magamról. Szinte itta minden szavamat.

Eltelt pár óra, mire észbe kaptam, hogy nem egy farkas – aki kedves, figyelmes – társaságában kellene lennem. Ezt a kételyemet meg osztottam vele is. Szomorúan keltünk fel. Most nem szálltam vissza rá. Tovább akartam húzni az időt, amit még együtt tölthetünk. Lassan és búsan mentünk a másik mellett. Már lassan a nap is lefelé ment az égen. Így én is lassabban szedtem a lábaimat. Egy részről, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék a többieknek, hogy hova tűntem. Addig oké, hogy eltévedtem, de még tegnap este megmondta a tanárunk, hogyha eltévedünk, mindig maradjunk ott. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy nem szólhatok egy szót sem a farkasról. Ez nehéz lesz. És ekkor eszembe jutott, hogy lehet – sőt biztos –, hogy most látom őt utoljára. Ez miatt még szomorúbb lettem. Észleltem, hogy tol hátul, de én megálltam, felé fordultam, és a nyakába borultam zokogva. Hirtelen nem nagyon tudta, hogy mit is tegyen, de aztán lassan lejjebb ereszkedett, és a hátamra hajtotta a fejét. Szorosan öleltem.

- Nem akarok visszamenni. Veled akarok maradni. Tudom, hogy csak félnapja ismerlek, de... – nem tudtam befejezni, mert rám jött, egy síróhullám. Mélyeket lélegeztem, dús, illatos bundájából. Hallottam, hogy elkezd nyüszögni, és megpróbál eltávolodni tőlem. Még szipogtam egy kicsit utána, de mivel nem volt keze, nem tudott zsebkendőt adni, így lenyalta – pontosabban végig nyalta – az arcomat. Láttam, hogy mosolyog már ő is a végére. Hátra húzódtak ilyenkor a fogairól az ajkai. Ezen már én is nevettem és nyomtam, egy puszit az orrára. Fáradt lehettem már, a sok izgalomtól és gyaloglástól, meg a múlt éjjel is rosszat álmodtam, elnyomta m egy ásítást. De nem tudtam előle elrejteni. Szigorúan biccentett a háta felé. Nem ellenkeztem, csak engedelmesen felültem rá, és szinte bele bújtam a bundájába.

Nem sokkal később hallottam a többiek kiáltásait, amint a nevemen szólítanak. Itt lelassított, majd már csak sétáltunk. De még mindig az erdőben maradva. Előttünk helyezkedett el egy szántóföld. Ott voltak a többiek. Mi láttuk őket, de ők minket nem. A farkasom elé álltam, de nem néztem rá. Kicsit megemelte az államat az orrával, de túl nagy volt, így az végig csúszott az arcomon. Kicsit hideg és nedves volt, de mosolyogva töröltem le. Utána a szemeibe néztem, melyek vidámak voltak, de tudatosult bennük, hogy itt az elválás ideje. Elválunk. Talán örökre. Nem szólaltam meg, csak megint a nyakába borultam.

- Hiányozni fogsz. Farkasom. – súgtam a fülébe. Az utolsó szó után, még közelebb lépett hozzám. Megint hallottam, hogy megmozdul egy ág, és mi ijedten rebbentünk szét. De nem más volt, csak madarak szálltak fel, egy elszáradt ágról.

Utoljára belenéztem, még a farkasom szemeibe, majd végig simítottam a pofája két oldalán, nyomtam egy puszit a szemei közé, és hátat fordítva, gyors léptekkel elindultam az osztálytársaim felé.