Eey jobb élet kezdete... Talán

„Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, pedig sírni volna kedvem.
Egyszerűen hiányzol, nem tudok mit tenni. Fáj a lét, fáj a hiány!
Számomra megszűnni látszik minden, nincs értelme élni,
hisz soha nem tekintesz rám úgy, mint egy igazi nőre.
Mindig csak az a haver, ismerős leszek, aki közt felnőttél.
Soha nem néztél többnek, vagy csak nem tudattad mással!!!”

/Sipos Kinga – barátnőm/

Boldogan mosolyogva, szinte már ugrálva mentem hazafelé, hátamon a gitárommal. A kapun akartam pont belépni, mikor megakadt a tekintetem a hirdetőtáblán.

„ Eladó, egy lakás a második emeleten. SŰRGŐSEN!!! 62,5 m2, két szobával és fürdővel. Érdeklődni az udvarban, a házmesternél.”

Kétszer el kellett olvasnom, mire eljutott a tudatomig, hogy ez az Én lakásom. Rohamléptekben tettem meg a lépcsőkig a távolságot, ahol egy ott lakót, majdnem fel is döntöttem. Ahogy felértem beigazolódott a gyanúm, hogy tényleg az én lakásom az. Kinn állt a válltáskám és egy doboz. Az ajtóra ragasztva meg, hogy ELADÓ. Fél percbe sem telt és már a házmester ajtaján kopogtam. De nem nyitott ajtót. Senki nem nyitott ajtót.

Sóhajjal és könnyekkel a szememben mentem vissza, hogy összeszedjem a cuccaimat. Nehezen, de fel tudtam venni őket és lassan mentem le a lépcsőn. Halkan, folytak arcomról a könnyek, míg eszembe jutott egy emlékkép.

Megint úgy mentem haza, mint eddig mindennap az iskolából. Ma csak háromszor gáncsoltak el a folyosón. Viszont nem dobálták tele a hajamat semmivel. Haladás...

Tudtam, hogy egy boldog nap lesz a mai. Vagy hát, legalábbis reggel annak indult. Tegnap telefonáltak az egyik banktól, hogy a kölcsön egyik felét kell csak visszafizetnünk. Ez nekünk nagyon sokat jelentett. Szélesen mosolyogva léptem be az ajtón. Köszöntem jó hangosan, de nem jött válasz. Benéztem a konyhába, de nem volt ott. Minden olyan volt, mintha félbe hagyta volna a munkát. Bementem az apróbb szobánkba, és ott találtam meg. A hátán feküdt, mozdulatlanul. Lassan mentem csak oda. Rossz gondolat járt a fejemben, és igazam lett. Az egyik szomszédunk mellette volt, és amikor észrevett szomorú tekintettel nézett rám.

Ezután hallottam meg a mentők szirénáját is...

Epilepsziás rohamot kapott, és megfulladt. Elsőnek fel sem fogtam, hogy mi történt. Két percre rá kaptam sokkot. Anya már felkészített rá, hogy mi történhet vele. Hát, megtörtént.

Azután, az egyik szomszéd magához vett, majd mikor már akkora lettem, visszamentem a lakásba, összeszedtem anyám cuccait, és a vöröskeresztnek adtam. Akkor is így mentem le a lépcsőn.

Ledobtam a vállamról a táskát, leraktam a dobozt, és rárogytam. Beletemettem a kezembe az arcomat, és elállítottam a könnyeimet.

- Beth? Tényleg.... Te vagy az?

Összerezzentem a nevem hallatán. Felismertem persze az illetőt. Hogy ne ismertem volna, mikor általánosban bele voltam zúgva? Ő volt Dean. Lassan emeltem fel a fejem és néztem szembe volt „szerelmemmel” és piszkálómmal.

- Mi van?

- Én.. csak meglepődtem, hogy itt talállak... a cuccaiddal? – emelte fel a szemöldökét és a cuccaimra mutatott.

- Igen. Az én cuccaim. – felálltam, és megfogva a táskám, a hátamra tettem és elindultam. Valamerre.

- Hé! Várj már! Téged kerestelek.

- Miért?

- Csak add oda azt a dobozt. Rossz néznem, hogy cipekedsz. – mielőtt szólhattam volna, kikapta a kezemből, és egy pillanatra összeért az ujjunk. Bizsergés futott keresztül rajtam, de ahogy észrevettem ő is érezhette, mert kitágult szemekkel nézett rám, majd megköszörülte a torkát és tett egy lépést hátra. Lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy elpirulok. – Engedd, hogy segíthessek találni egy új lakást. Hallottam...mi történt. Részvétem. És sajnálom az otthonodat.

- Gyorsan terjednek a hírek. – tettem hozzá halkan és fintorogva.

- Reggel már jártam itt, és akkor láttam a hirdetőtáblán a papírt. A gondnok azt mondta, hogy a főtéren szoktál lenni ilyenkor. Jártam arra, de izé, nem találtalak ott sem. – Ha már egyszer keresett és megtalált, elvihet egy darabig.

- Miért kerestél? – közben elindultunk lassan a kocsija felé. Térjünk a lényegre.

- Ööö, hát, régen láttalak, és kíváncsi voltam, hogy mi van veled mostanában. Mivel töltötted eddig az időt? – balra fordultunk egy saroknál.

- Általában reggeltől sötétedésig kinn voltam a főtéren. Vagy, ha szóltak, akkor a boltba mentem be dolgozni. – vállat vontam, és azt néztem, hogy milyen érdekes a járda a lábunk alatt.

- Beth... Én sajnálok. Mindent, amit elkövettem ellened akkor. Csak féltem...

- Nem kell sajnálnod. Az már a múlt. De mitől féltél?

- Hogy egyedül maradok, ha...veled beszélek. – rákaptam a tekintetemet, de ő a földet fixírozta.

- Ha mellém álltál volna, nem maradtál volna egyedül. Soha.

- Tudom...most már. Hm. Itt is vagyunk. – megálltunk egy nagy családi autó mögött. Elővette nehezen a kulcsot, és kinyitotta a csomagtartót. Bepakoltuk a cuccom, majd kinyitotta nekem az ajtót, ő is beszállt, majd indított.

Egész úton kérdezősködött, és ha olyan téma jött elő, ami a múlttal kapcsolatos, folyton bocsánatot kért. Nem értettem miért. Szinte semmit sem értettem. Miért keresett meg? Nekem egy kicsit gyanús, hogy azért, mert érdekelte, hogy mi van velem. És az, hogy hozzájuk megyünk. A házába ahol lakik. Hihetetlen. Reménykedtem benne, hogy egyszer elvisz a szüleihez és bemutat, mint a barátnője. De ez szertefoszlott, amint megláttam a teremben anno. Mindig, amivel csak tudott belém kötött. Legyen az bármi. A ruhám, a viselkedésem, amikor rohantam mindig a mosdóba, órák után, hogy elbújhassak sírni. Az miatt, mert mindig a legtávolabb, a leghátsó padban ültem. Vagy az miatt, mert ránéztem. Kicsit többször is, mint kellett volna.

- Hát, itt lennénk. – összerezzentem megint. Meg kellett ráznom a fejem egy kicsit, hogy eszembe jusson hol, és miért vagyok. Kinyílt mellettem az ajtó, én meg félve néztem rá. – Megijedtél? – elmosolyodott olyan csibészesen, ami miatt a szívem kétszeres ütemre váltott.

- Nem. Csak.... Mit fognak szólni a szüleid, he meglátnak?

- Semmit, mivel nincsenek itthon. Csak a bátyám és a húgom. De ők a szobáikban vannak. Na, gyere. – benyúlt és megfogva a kezemet kihúzott a kocsiból. A hirtelen jött lendülettől megbotlottam a saját lábamban és a mellkasára estem. Átölelve a derekamat tudott csak megtartani, míg én a mellkasára támaszkodtam. Szemébe pillantva olyan érzelmeket véltem látni, amiket nem tudtam, vagy inkább nem akartam felismerni. Eltoltam kicsit magam tőle, mire ő is kapcsolt és rögtön elengedett. Elmosolyodtam, hogy esetleg én vagyok rá ilyen hatással, és nem az, hogy régen volt nővel....

Hallottam a nagy nőcsábász híréről, úgyhogy inkább nem hajtottam magam szép álmokba, mert még a végén koppanok. Nagyot.

Kivette a dobozomat, én addig kivettem a táskám, amit a vállamra raktam, majd követtem őt. Berakta a garázsba a dobozt, majd a táskát kivette a kezemből és megfogta a szabad kezével a kezemet. Bevezetett a házba, de azt már nem hagyta, hogy szétnézzek. Egyből a lépcső felé vette az irányt. Bevezetett a szobájába, becsukta mögöttem az ajtót és lerakva a táskámat, megállt az ajtó mellett. Villanyt kapcsolt és megláttam a szobáját. Végre.

Tipikus fiú szoba volt. Egy nagy francia ágy állt a szemben lévő falnál, vele szemben meg egy plazma tv. Két ajtó nyílt mellőlünk. Az egyik a fürdő, a másik meg a gardrób lehetett.

- Szabad? – mutattam az ajtóra, ami kicsit nyitva volt, így láttam, hogy az a fürdő.

- Persze. Én addig, hozok valami ételt. Gondolom éhes vagy. – mikor kimondta, megkordult a gyomrom. Lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy megint elpirulok. Elmosolyodott és becsukta az ajtót maga után.

Ott ültünk az ágyán, egymással szemben, de már egy jó ideje csendben. Éreztem, hogy néz, és többször is levegőt vesz, hogy megszólaljon, de mindig visszacsukta a száját. Már harmadszorra nyitotta ki és csukta be, mikor elnevettem magam és rá néztem. Egy gyönyörű barna szempárral találkozott a tekintetem. Nem tudtam elszakadni tőlük. Így bukott ki belőlem a mondat.

- Szerelmes voltam beléd. Még, mikor osztálytársak voltunk.

- Ezt soha nem mondtad, vagy mutattad ki.

- Hogy tehettem volna? – felálltam és az ablakhoz lépve beszéltem tovább – Észre sem vettél. Vagy, ha igen, akkor belém rúgtál egyet és megaláztál. Te és a haverjaid is. Ha kellett lecke, vagy nem volt készen, vagy itt valamid, oda adtam, vagy megcsináltam neked. Legtöbbször a saját káromra.

- Én azt hittem azért, mert félsz tőlem. Tőlünk.

- Nem. Én nem féltem. – felhorkantam – Csak vak voltam, és hülye. – hallottam, hogy megmozdul az ágyon, majd mögém jön.

- Sajnálom. – leheletét éreztem a nyakamon – Már rájöttem, hogy milyen rosszul viselkedtem akkor. Nem vettem észre, hogy milyen kincs is vagy te. – óvatosan a derekamra simította a kezét, még mindig a nyakamba suttogva. Megremegtem a közelségétől, amit szerintem ő is észrevett. – Csak akkor jöttem rá, mikor láttalak elmenni a ballagás után. Már akkor akartam veled beszélni. És kerestelek, mikor itthon voltam, nem suliban. De féltem is eléd állni. Pláne, miután megláttalak a főtéren. Ahogy ott ültél és gitároztál. Nem mertem oda menni hozzád. Pedig annyiszor annyi féle módon el akartam neked mondani... – megfordultam a karjaiban és vállaira helyeztem kezemet.

- Mit? – nem volt több a hangom suttogásnál. Olyan közel volt az arca, hogy éreztem a leheletét. Szinte ájulási szinten voltam tőle. Ez az illat.... Ahhh.

- Hogy bejöttél. Már az elejétől fogva is. Csodálom, hogy nem vetted észre. – elmosolyodott – Amikor csak tehettem megpróbáltam a közeledben lenni. Bárhogy csak ott lehessek, ahol te vagy. Mikor a mamád miatt nem jöttél sokáig iskolába, utánad érdeklődtem, azoktól, akikkel lenni szoktál. Ők mondták, hogy miért nem vagy ott. Egy szinten megkönnyebbültem, hogy nem történt bajod. Neked. – végig a szemembe nézett. Őszintének tűnt. – Kérlek. Ne taszíts el magadtól. Veled akarok lenni, és nem érdekel, hogy ki mit fog gondolni. Szeretlek, és téged akarlak. – elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam kicsit hozzá.

- Ha a szüleid, nem fognak megölni az miatt, hogy ki vagyok, és honnan származom, nekem megfelel az ajánlat.

- Nem muszáj azonnal megtudniuk. Csak pár nap múlva jönnek haza. Addigra kerítünk egy lakást neked.

- De nem tudom kifizetni. – lehajtottam a fejemet és éreztem, hogy kigördül egy könnycsepp. Állam alá nyúlt a bal kezével, míg a másikkal letörölte a nedvességet.

- Elég, ha velem maradsz. – elmosolyodott halványan, ami engem is mosolygásra késztetett, majd közelebb hajolt, míg már csak pár milliméter maradt az ajkaink között.

- Szeretlek, Beth.

- Én is szeretlek, Dean.