2012. augusztus 11., szombat

VA pályázatra - Az Álom


Az álom
Írta: Elizabeth
Korhatár: 12
Megjegyzés: Az eleje az első könyvben játszódik, amikor Dimitrijjel „tanul”, a vége felé a harmadik könyv vége, még mielőtt útnak indult volna. Meg persze belekevertem Adriant, és Masont is egy kicsit.
Szereplők: Rose, Dimitrij, Mason, Adrian

Ez a reggelem is ugyanúgy kezdődött, mint az elmúlt egy hétben bármelyik. Reggel felkelek, elkészülök, kimegyek az edzőteremhez, találkozok Dimitrijjel – minden második napon leszúr, hogy miért kések – majd edzünk, én vágyakozok utána, majd mégtöbbet edzünk, még többet vágyakozok utána, és a tekintetemet, néha rajta felejtem – főleg a hátsója tájékán, meg a mellkasán, meg a hátán, ahogy az izmok meg-megfeszülnek ahogyan mozog –, majd megint edzés, vágyakozás, tekintet rajta felejtés, és ez így megy majdnem egésznap. Utána, már csak álmodozok róla.
Ma reggel viszont szédültem, kicsit hányingerem is volt és majd’ szétrobbant a fejem,   mikor felakartam kelni. Először vissza is estem az ágyra. Nem tett jót, hogy tegnap éjfélig buliztam. De hát olyan szépen kérték a fiúk. És Lissa is ott volt, és ugye vigyáznom kell rá. Meg Mason is ott volt. És ő a barátom.
Az ebédlő felé vettem az irányt, Dimitrij már az ajtóban állt. Vagyis azt hiszem, hogy ő az. Neki van csak olyan hosszú bőrkabátja, ugye? Zsebre dugott kézzel járkált az ajtó előtt, de amint észrevett megállt, és rám függesztette tekintetét. Tetőtől talpig végigmért. Majd mikor meglátta értetlen tekintetem, mintha bosszúsan megrázta volna a fejét, és tett felém két lépést. Meggyorsítottam lépteimet, mikor elé értem akadtam csak ki. Tényleg nem jó, ha iszok, és bulizok, másnap meg Dimitrijjel találkozok. Ez már sok így egyszerre. És ha még hozzáveszem, hogy megint azt akarja amire gondolok, hogy akarja. Nem fogom neki megtenni. Most nem!
- Nem! Felejtsd el, hogy reggeli nélkül megint neki álljak futni! Ráadásul...
- Neked is jó reggelt! Remélem te is jól aludtál! És nem, valóban nem fogsz reggeli nélkül futni. Szóval, ha lehiggadtál, akkor ehetnénk. – Egy másodpercre lefagytam és szinte tátva maradt a szám, hogy felfogjam, amit mondott. És ahogy mondta. Most meg miért mérges? Már megint mit csináltam? Talán észrevette, hogy kicsit másnapos vagyok? És értelmezzem is. Enni fogunk. Igen. Eddig is ettünk. Vagy várjunk csak... Együtt. EGYÜTT?! Tényleg?! Valószínűleg megelégelhette, hogy én még mindig az ajtóban állok, mert felhúzta a szemöldökét, és befelé intett. A kis türelmetlen. Megráztam a fejem és szinte elviharzottam mellette.

 Negyed órával később már a teremben álltunk.
- Átvesszük az támadásokat, és védekezéseket is.
- Minek? Azokat tudom. – De szinte még be sem tudtam fejezni a mondatomat, már a földön találtam magam. Egy pillanatra a levegő is kiszorult a tüdőmből. Köhögve fordultam az oldalamra, és szúrósan néztem Dimitrijre. De ő csak karba tett kézzel állt és vigyorgott. Vigyorgott!! Hogy milyen szép a mosolya...
- Ha tudnád, akkor most én lennék a földön, és nem te. Ismétlés a tudás atyja. Nem mondták még? – Még mindig vigyorgott, de valahogy olyan furcsa volt a szeme.
- De, akkor mégsem tudom. – morogtam az orrom alatt, feltápászkodtam és elé álltam.

Órákon keresztül csak átvettünk mindent. Mikor elsajátítottam – szerinte végre rendesen egy ütést – letámadott egy másikkal. Amit szerinte tudnom kellene, mert alap. Pf, ja. Szerinte. Ha ezt tanulom, akkor ne jöjjön nekem azzal, mert persze, hogy még csak ezt tudom. Na, jó ez értelmetlen volt.

Délután ötkor már úgy mozogtam, mintha lassúfelvétel lennék. Próbáltam tartani magam, de fájt a fejem, kezdett elmenni a látásom. Egyre jobban. Párszor szóvá is tette, hogy belassultam mire közbe szóltam volna, hogy elfáradtam, megint a földön voltam. Az utolsó ilyen alkalmat, már kiprovokáltam – hogy azért én is vissza tudjak vágni valamivel – és meg is kaptam. Gáncsolni akart éppen, de mivel számítottam rá, felugrottam, és mögé kerülve lefogtam a karjait, majd löktem rajta egyet, miközben az egyik térdét rúgtam el. Nem kíméltem. Minek tettem volna, ha azt mondta, hogy adjak bele mindent? Igaz kicsit felszisszent. Lehet, hogy megleptem, vagy direkt csinálta, de sikerült végül leterítenem. Megfordult, így a hátára esett, én meg a mellkasának csapódtam. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, és felhúzott szemöldökkel néztem le rá.
- Na, erre mit lépsz, elvtárs?
Először nem esett le, hogy mi a baja, majd lassan felfogtam, hogy miért veszi gyakrabban a levegőt, és néz olyan furcsán a szemembe. Pár centire volt egymáshoz az arcunk. Szinte éreztem a leheletét is az ajkaimon. A mosoly egyre halványabb lett az arcomon, majd teljesen lefagyott, ahogy az ajkaira néztem. Vajon az ízük is olyan jó lehet, amilyen jól néznek ki? Mielőtt jobban bele merülhettem volna a dologba, átfordította magunkat, így én voltam alul. Mellettem megtámaszkodott a karjain és a szemembe nézett. Még mindig.
- Engedj el! –  Nem tudtam miért mondja addig, míg meg nem próbált leszállni rólam, csak hogy én az ingébe kapaszkodtam a mellkasán. Éreztem az élt a hangjában, így inkább tényleg elengedtem. – Mára befejezzük.
- Miért? Már kezdtem belejönni! – ugrottam fel felháborodottan – Most azért ami az előbb történt?
- Én... Nem. – Hangosan is kimondtam? Vigyáznom kell, miket beszélek. Pláne előtte.
- De hiszen nem történt semmi! Ha most abba hagyjuk, akkor holnapra felejteni fogok. Vagy az a baja, elvtárs, hogy én terítettem le, és nem ön engem? – Legjobb védekezés a támadás elv sem jöhet rosszul. Eddig nem igen használtam, de mostantól fogom. Fejét rázva fordult felém lassan. Mosoly volt a szája sarkában. – És amúgy is! Ha nem tudom bepótolni az anyagot, akkor ki fognak rúgni, és Lissa mellé más fog kerülni. Azt meg nem engedhetem meg! Szóval gyerünk! Csináljuk! – vettem fel támadó pozíciót, de ő csak megrázta megint a fejét, és elfordult – Hé! – tettem felé egy lépést, de nem jutottam tovább.
- Ezt előbb tedd fel! – majd felém nyújtott egy kendőt.
- Nem fázik a fejem.
- Nem is azért. A szemed kösd be vele, ha nem tudnád.
- És minek is ez? – de közben már félig felraktam.
- Ha egy strigával harcolsz, fogsz harcolni, - javította ki magát – nem mindig tudsz majd a szemedre hagyatkozni. Ők látnak a sötétben is, te nem igazán. – Majdnem rászóltam, hogy akkor majd sötétben nem harcolok, de inkább visszafogtam magam. Dühített, hogy fáj a fejem, és hogy még mindig itt vagyok. Helyére igazítottam a kendőt és vártam, de nem történt semmi.
- És most akkor mit is gyakor.... – de megint nem tudtam befejezni, mert egy falat éreztem meg a hátamnál. Nem erősen, de azért oda ütött a bordáimhoz. Miért nem hagyja, hogy befejezzem a mondataimat? Körülbelül félóra telhetett el, mikor egyszer csak lekapta a fejemről a kendőt.
- Hé! Már kezdtem megszokni! Mire belejönnék valamibe addigra elveszed, vagy megszünteted! Ez így nem ér, elvtárs! Nagyon nem! – de ő csak elmosolyodott és megszólalt.
- Vége az edzésnek. Holnap találkozunk.

Lihegve mentem fel a szobámba. Vagyis akartam csak, mert megláttam valakit, amint az épület falát támasztja és dohányzik. Ki lehet az? Tudtommal itt senki nem dohányzik. És nem is dohányozhat. Felé vettem az irányt. Rám pillantott és mosolyra húzta száját. Furcsán méregettem. Mintha ismerős lenne, de nem tudom hova tenni. Idősebb, mint a végzősök közül bárki, és nem is olyan a tartása, mintha idevalósi lenne, de akkor mégis ki ez? Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de nem jött ki rajta hang, mert eldobta a cigit, és felém fordította az arcát. Sima farmert, és sötétkék inget viselt. Amint feljebb ért a tekintetem az arcára, rádöbbentem, hogy ki is ő. Már csak azt nem értettem, hogy mit keres itt? Ilyenkor?
- Adrian...
- Kicsi dampyr... – biccentett egyet felém, majd ő is felém lépett.
- Te mit keresel itt?
- Máskor is volt már, hogy meglátogattalak álmodban. Meg mondtam már, hogy én ott vagyok, ahol akarok, és akkor, amikor akarok. Tudod, én megtehetem. – még mindig mosolygott. Már nem tudtam eldönteni, hogy azon-e, amilyen fejet vághatok, vagy esetleg valami más oka van. Vagy ő mindig mosolyog?
- Igen, de most nem álmodom. És amúgy is. Nem kéne itt lenned. Hiszen nem is ismerlek még. A síparadicsomban fogunk először találkozni, nem?
- Már hogyne ismernél? Mi az beverted a kis dampyr fejed, miközben gyakoroltál Eddie-vel? – elnevette magát, mintha valami vicceset mondott volna. Én meg csak mégjobban nem értettem, amit mond. De most már magamat sem nagyon. Vagy, hogy mi történik körülöttem.
- Eddie-vel? Nem vele voltam. Dimitrijjel... – Miért lettem volna Eddie-vel, amikor, most ment el Dimitrij?
- Már értem. – szomorúan felsóhajtott, és a szemembe nézett.
- Akkor magyarázd el, mert én nem.
- Rose. Dimitrij meghalt. Pár nappal ezelőtt. Striga támadás történt. Követtétek őket a fészkükbe és akkor az egyik elkapta. Próbált szabadulni, de nem tudott, és....
- Ne! Ne mond ezeket, ez nem igaz. Az előbb jött ki abból az épületből! – szinte már kiabáltam vele, de ő még mindig csak zsebre dugott kézzel állt előttem, és nézett rám. Valahol éreztem, mintha igazat beszélne, de nem akartam felfogni. Pillanatok alatt megfordultam és visszafutottam a teremhez. Üres volt. Átfutottam az ebédlőhöz, és a köztük lévő épületekbe is benéztem, de azok is üresek voltak. Az ebédlőből lépett ki éppen Mason. Oda kiáltottam neki, mire megtorpant. Aggodalmasan nézett végig rajtam.
- Mason!
- Szia, Rose. Miben segíthetek?
- Láttad... valahol... Dimitrijt? – fulladtam még egy kicsit a futástól, és az érzéstől, hogy ez az egész igaz.
- Rose, nincs itt senki más. Csak te, Adrian, meg én.
- De....
- Rose. Én már meghaltam. Amikor azokat a strigákat kergettük. Most csak a fantáziád, a képzeleted szüleménye vagyok.
- Mi? Már miért lennél az? Ez nem... Te is akkor, amikor Dimitrij...?
- Nem. Én hamarabb. Sajnálom!

Zihálni kezdtem és forgott velem a világ. Nem fogtam fel, vagy nem akartam felfogni, hogy ez tényleg igaz lenne.
- Rose! - hallottam, ahogy szólongatnak, de nem tudtam oda figyelni rájuk. Már nem. Képek kezdtek lepörögni előttem. Ahogy egy pincében vagyunk páran, de az arcokat nem látom, csak homályos foltokat, ahogy egy striga megöli Masont, és én nem tudom megmenteni, ahogy strigák özönlenek be az Akadémia területére, ahogy egy barlangnál állok, befelé nézek, és látom Dimitrijt, ahogy elkapják. Majd egyszerűen magába szippantott a sötétség.

Kipattantak a szemeim, és Adriannal találtam szembe magam, mire egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a mellkasomból, miközben össze is szorult, ahogy visszagondoltam az álmomra. Csak egy álom volt. Egy rém álom, ami valóra vált. Elmosolyodtam, miközben könnyeim utat törtek maguknak az arcomon. Nem is tudom, hogy min mosolyogtam. Talán azon, hogy..... Nem tényleg nem tudom megmondani. Ijedtből átváltott Adrian tekintete gyengédebbé, majd egy szó nélkül magához ölelt. Ekkor tört ki belőlem igazán a sírás. Arcomat mellkasába temettem, és tudtam, hogy máshol nem tehetem meg, így minden erőmmel szorítottam magamhoz.

Ha lenyugszom, meg kell neki mondanom, hogy erről a kifakadásomról egy szót sem szólhat, vagy megismeri a harcias Rose-t is.

2012. augusztus 10., péntek

A NAGY Kérdés - frissítve

Hali! Bocsi, nem ezt akartam először felrakni, de csak ma esett le. Ez az a novella, amit Meli pályázatára írtam. A VA-s pályázatosat is kiteszem ez után. Jó olvasást, és kérlek írj néhány szót, vagy mondatot hozzá. PUSSZ
A NAGY Kérdés

Már másfél év telt el, azaz eset óta, hogy vége lett a „megszállásnak”. Hajókra szállt a fajtám, és lassacskán elhagyták a Földet. De én itt maradtam. Ezt a bolygót választottam az otthonomnak ott a vulkán belsejéen, és ezt azóta sem bántam meg. Egyáltalán nem. Jamie azóta szinte felnőtt lett, Jared és Melanie összeházasodtak, én és Ian meg összeköltöztünk. Egyelőre. Egy kisvárosban lakunk egy társasházban. Fölöttünk egy emelettel Jaredék. Szerencsére Ian talált munkát. Igaz győzködnöm kellett egy kicsit, mert nem akart itthon hagyni szinte egész napra egyedül, de mikor közöltem vele, hogy akkor mégis miből akar megélni, és eltartani egy családot egyből nekiállt keresgélni. Nem valami nagyszám, de legalább van állása. Egy autószerelő-műhelyben dolgozik. Meg a szomszédoknál, ha valamijük elromlik, eldugul, vagy eltörik. Ha jól tudom, most is ott van valamelyiküknél, és mosógépet szerel.

Jelzett az óra, így kivettem a sütőből a húst, és utána a rizst is megkevertem, nehogy odaégjen. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, és egy mosollyal az arcomon mentem ki a konyhából, de nem Ian jött meg. Jamie volt az. Elég volt egyszer ránéznem, és tudtam, hogy valami baj van. Nagy baj. Lehajtott fejjel, lassan lépkedett felém, majd a nappali előtt elmenve bedobta az iskola táskáját. Észrevett, és szinte a karjaimba vetette magát. Amint szorosan átölelt, és arcát a vállamba fúrta és elsírta magát. Magamhoz szorítottam, miközben a hátát simogattam, és kicsit ringattam magunkat.
- Mi történt? – kérdeztem miközben az asztalhoz ültettem, és felöntöttem vízzel a rizst, hogy megfőhessen.
- Kaptam egy igazgatóit. – szólalt meg halkan, és majdnem kiesett a pohár a kezemből, amiben Jamienek adtam vizet. Elkerekedett a szemem, annyira megdöbbentem, mert eddig minta tanuló volt, és soha semmi gond nem volt vele a suliban. Leültem vele szembe, és megfogtam a kezét.
- Miért? – Rám emelte tekintetét, de nem mondott semmit. Egy darabig tartotta a kontaktust, majd megint lehajtotta a fejét, és nagyon halkan mormolt valamit. Háromszor meg kellett kérdeznem, mert még mindig nem akarta hangosabban mondani. Majd mégis megértettem. De nem tudtam felfogni. Ezt honnan tudnák? Hiszen nem mondtuk el senkinek. Pont ezért. Mielőtt azonban kinyithattam volna a számat, megint kinyílt az ajtó, és most már tényleg Ian jött meg. Amint meglátott minket az asztalnál, egy pillanatra megtorpant, majd mellém jött és adott egy csókot a számra. Jamie előtt soha nem vitte túlzásba. Levette a kabátját, majd kivett egy üveg sört a hűtőből, és csatlakozott hozzánk.
- Na, mi van öcskös! Történt valami a suliban? – majd kortyolt egy nagyot. Jamie kinyitotta a száját, de gyorsan az asztal alatt a lábába rúgtam.
- Áúúúúgy ahogy eltelt a nap. Kicsit lassan, meg nem is beszéltem senkivel, és nem is mondott senki semmi olyat, ami miatt verekedhettem volna. – De megváltoztatta a mondani valóját, ahogy a szemembe nézve meglátta, hogy tiltakozok ellene, és kicsit megdöbbenek. – Uncsik az órák. Vanda meséi szórakoztatóbbak voltak. – tette még gyorsan hozzá, és a pohár szélén kezdtek játszani az ujjai.
- Mi szórakoztató abban, hogy szinte leigáztunk egy-egy teljes fajt? És elfoglaltuk a lakóhelyüket? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. Rám kapták a fejüket, de inkább felálltam és kiszedtem a húst egy tálba.
- Nincs leckéd? Megcsinálhatod itt is, ha még Jaredék nem értek haza. Mondjuk a nappaliban. – bökött fejével az említett helység felé, mire Jamie csak sóhajtott egyet, és kiment. Hallottam még, hogy bekapcsolja a tv-t és, hogy Ian kitolja maga alól a széket. Mögém lépett és szorosan magához ölelt. – Mi történt valójában? Nem szokott Jamie ilyen lenni. És biztos, hogy elmondta neked. Szóval?
- Hallottad mit mondott, nem? Nincs más. – nem fordultam felé, és nem is akartam. Átlátott volna rajtam. De szerintem így is átlátott. Túl jól ismer.

Este kivételesen külön zuhanyoztunk. Melanie jött be – vagyis inkább törte be az ajtót – miután végzett az irodában, és Jamiet kereste. Ugyanis kapott egy levelet az iskolából, hogy Jamie verekedett. Persze megmondták azt is, hogy miért, de Mel nem akarta előhozni, amiért hálás voltam neki. Ian még mindig nem tudta, és nem is akartam neki elmondani. Így is túl sokat idegeskedik, ha ki kell mennem a házból, hát akkor, még ha tudná, hogy mi miatt verekedett Jamie. Hogy mi a téma a suliban. Vagy inkább ki.
Míg én fürödtem, ő átment Jaredhez. Nem kötötte az orromra, hogy miért én meg nem kérdeztem meg. Egyrészt nem bántam, mert nem kell tovább fenntartanom az álarcot előtte, hogy minden rendben van. Pedig nem volt. Egyáltalán nem.

Mikor először idejöttünk, az emberek nagyon meg voltak rémülve, ahogy a szemembe néztek, és meglátták az ezüstös csillogást. A Melék persze megpróbálták megnyugtatni őket, hogy nem bántok senkit, és én is úgy beilleszkedtem, mintha nem is az lennék, ami vagyok. Pedig az vagyok. Majd a szavak néha tettlegességig fajultak. Persze szerencsémre nem olyan durván, de volt, hogy például, nekem jöttek a lépcsőn, vagy ha bevásárolni voltam, azzal az indokkal vették el a szatyrokat a kezemből, hogy segítenek, majd ledobták a lépcsőházban. Ezt leginkább csak kamasz fiúk merték megtenni.
Ha anyákkal találkoztam – és gyerek is volt velük – a legtávolabb húzódtak tőlem, és olyanokat mondtak, hogy rá se nézz, messzire kerüld el, ő is olyan, mint azok, akik most utaznak, hogy más életet tegyenek tönkre, és hasonlók. Próbáltam őket eltitkolni Ian elől, amikor rá kérdezett, hogy miért vagyok ilyen búval bélelt, de amikor legurultam a lépcsőkön, azt nem igen tudtam csak azzal megmagyarázni, hogy megbotlottam. Legtöbbször viszont már nem vette be. Ő sem hitte el, hogy ennyire szerencsétlen lennék, hogy leesek a lépcsőről. De csak akkor, ha egyedül vagyok. Egy alkalom volt, amikor éppen hazafelé jött, fel a lépcsőn, és engem megint „bántalmaztak”. Kicsit helyre rakta őket, így lassan megszűntek az ilyen reagálások a megjelenésemre. De a mai tett, vagy inkább szavak, tényleg kiverték a biztosítékot.

A könnyeim folytak, miközben lassan lecsúsztam a zuhanykabin aljára. Nem tudtam, és nem is akartam tovább visszatartani a zokogásomat. Kezeket éreztem a vállamon, mely alám nyúlt és megemelve kiment a fürdőből velem. Lerakott az ágyra, majd gondolom a fürdőbe ment, hogy törölközővel körbetekerhessen. Mellém feküdt, és szorosan a mellkasára húzott. Belecsókolt a hajamba, majd tovább simogatta a hátam. Mintha az életem múlna rajta kapaszkodtam belé, és mégjobban kitört belőlem a zokogás.
- Sajnálom. – akartam volna folytatni, de elcsuklott a hangom a végére.
- Miért nem mondtad el, hogy mi volt a baja Jamienek valójában?
- Sajnálom. Én csak... nem akartalak, hogy még ezen is bosszankodj. Így is szinte te csinálsz mindent, ami kint van, vagy amit nekem kéne elintéznem. Te vásárolsz be, dolgozol, elintézel papírokat. Én meg mit csinálok? Egész nap a házban vagyok, főzök, és nézem a négy falat.
- Elszoktál menni bevásárolni. – közölte, és mintha szemrehányás is lett volna a hangjában.
- Nem akarok mindent rád hagyni, nehogy azt hidd, hogy....
- Hogy mi? Hogy eltartalak? Hogy csak arra vagy jó, hogy főzz, moss, takaríts rám? Vagy kielégítsd szükségleteimet? Nem Vanda. Én szeretlek. És nem nehéz ez nekem hidd el.
- Dehogynem! – csattantam fel, és kibontakoztam a karjaiból. Felültem, kihúzódtam az ágy szélére, felhúztam a térdeimet, és átöleltem őket. – Látom, hogy mindennap későn, és hullafáradtan jössz haza. Szinte lerogysz a székbe. Korán kelsz, hogy vásárolj, majd munkába mész. Miután megjöttél, még segítesz másoknak is. Szinte hétvégén sem vagy itthon. Velem. – elkezdet megint folyni a könnyeim, de nem foglalkoztam velük. Hagytam, hogy végig csorogjanak az arcomon.
- Te mondtad, hogy keressek munkát, amivel eltudok tartani egy családot! – kezdte felemelni a hangját, és megijedtem tőle. Velem még soha nem kiabált. Mégjobban összehúztam magam, és halkan szólaltam csak meg.
- De nem így. Nem úgy, hogy közben meg magadat fárasztod ki teljesen. Hadd dolgozzak én is! Keresek egy munkát a közelben.....
- NEM! – összerezzentem a hangjától – Láttam, hogy mit csinálnak veled, ha kimész innen! És csak egy alkalom volt, amit én láttam! Láttam, látom hogy tele vagy kék-zöld foltokkal, és ahelyett, hogy megmondtad volna, hogy mi történt, azt mondat elestél! Hazudtál!
- És mit tettél volna, ha megmondom az igazat? Elmész, és beléjük vered, hogy ne merészeljenek még rám sem gondolni? Én csak téged akartalak megóvni. Nem akartam, hogy miattam aggódj, és ne tudj a munkádra koncentrálni.
- Már késő. Ha elmész dolgozni, akkor meg azon fogok idegeskedni, hogy ott jól vagy-e, és élsz-e még. – morogta az orra alatt, de nem nézett rám. Elfordult, és elhúzta a száját. Elmosolyodtam, és közelebb kúsztam hozzá. Lassan fordult vissza felém, és ahogy az arcára simítottam a kezem, ős úgy húzta mosolyra a száját, és fúrta tekintetét az enyémbe. De egy perccel később már nem mosolygott. Megfogta a kezem, és az ölébe helyezte. – Mit mondott pontosan Jamie? Mert Jared nem teljesen mondta el az egészet. Annyit mondott csak, hogy rólad mondtak valamiket, ami nem tetszett Jamienek. – elhúztam a számat, és lehajtottam a fejem.
- Hogy miért rontom én még mindig itt a levegőt, meg, hogy állítólag minden éjjel kiosonok, és kisgyerekeket rabolok el. Legalábbis ilyenekkel riogatják a szülők a gyerekeket. Nem először hallom már. A lépcsőházban is mondanak érdekességeket. Velünk kapcsolatban is. – még halkabban mondtam az utolsó mondatot. Hitetlenkedve horkant fel, majd felemelte a fejem az államnál fogva.
- Bármit mondanak is, ne törődj velük. Bebizonyítottad nem egyszer, hogy te más vagy. És én így szeretlek. Meg Jared, Jamie, Melanie, Jeb, Doki, Kyle és a többiek. Téged, Vándor. Vanda. Igaz, hogy nincsenek itt, de nem felejtettek el ők se. Ha erre járnak, be szoktak hozzám ugrani, tankolni, vagy olaj cserére, és szinte CSAK te vagy a téma. Ma például Kyle, és Napfény volt itt. Bejöttek volna hozzád, de Napfény még nem igen szokta meg, hogy rejtőzködjön napszemüveggel, meg ne olyan félősen viselkedjen, hogy gyanút fogjanak esetleg.  Kyle is annyira védi, hogy ilyennek még nem láttam. Talán akkor, amikor elhozta Jodit, és téged keresett, hogy mentsd meg. – emlékeztem arra a napra. Nagyon is. Akkor döntöttem el először, hogy én is itt hagyom ezt a világot. De nem tudtam rajta segíteni. A beavatkozás után már nem ébredt fel Jodi. Doki próbálkozott vele, meg mi is szinte állandóan beszéltünk hozzá, de semmi nem tudta visszahozni. Így Napfény maradt. – Meg a bátyám attól is fél, hogy összeakadnak egy lélekkel, és Napfény mégis el akar majd menni. Bár én tartok tőle, hogy ott hagyná a bátyámat. Így nem is maradnak egyelőre sokáig egy helyen. Egy megfelelő kis házat keresnek nem messze egy várostól, de nem is benne. Valahogy a külvárosra gondoltak azt hiszem. De mondtam nekik, hogyha erre járnak legközelebb, nézzenek be. Régen láttad őket. – mosolygott rám, és arcomra simította a kezét. Elmosolyodtam és közelebb hajoltam hozzá. Ő is felém, így félúton találkoztak az ajkaink. Beletúrtam a hajába és szorosabban húztam magamhoz. Átültem az ölébe, így pont vele szemben foglaltam helyet. Felnyögött, ahogy kicsit mocorogni kezdtem az ölében. Valami nyomta a combom belső felét. De nagyon.
- Drágám. A telefonod nyomja a combom. – mondtam halkan, mert közben áttért a nyakam csókolgatására.
- Az nem a telefonom. – éreztem, ahogy belekuncog a bőrömbe, és apró csókokkal hinti be, majd fogai közé csippenti a bőröm. Mégközelebb próbáltam húzódni hozzá, de tényleg valami nagyon nyomott már. Ekkor felsóhajtottam, és mégis távolabb húzódtam tőle.
- Ian! – felsóhajtott, majd nyelt egyet. Lassan leemelt magáról és az ágyra ültetett. Értetlenül néztem rá. Most megbántottam? Ez miatt? Kinyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, de amint rá emeltem tekintetemet, belém fagyott a szó.
Ennyire zavarban még nem láttam. Az arca úgy nézett ki, mintha valami óriási dolog történt volna, vagy fog történni, és ő nem tudná, hogy hogyan mondja el, vagy kérdezze meg. Szerintem még akkor sem volt ennyire zavarban, amikor bevallotta, hogy szerelmes belém. A hajába túrt, és tett két lépést az ajtó felé, majd megfordult és megint tett két lépést az éjjeli szekrény felé. Vett vagy körülbelül tíz mély levegőt – lehet, hogy több volt, de nem számoltam már a tízedik után – majd szembe fordult velem, de olyan tanácstalan és kíváncsi lehetett az arcom, hogy elnevette magát, és elpirult. Elpirult?! Majd megtette, amiről Melanie már olyan sokat áradozott. Az eljegyzésük előtt, és az után is. Hogy milyen romantikus volt Jared. És mennyire zavarban volt. Alig tudott megszólalni, és többször is elkezdett róla folyni a víz, és izzadt a tenyere....
Arculcsapásként ért a felismerés engem is. Ian zavarban van. Nem néz rám. Rója a köröket. Folyik az arcán szinte patakokban a víz, és a farmerjába törli a tenyerét, és fél térdre ereszkedik előttem. Mit csinál?! Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a szemembe néz, és lassan a kezemért nyúl. Mintha rongybaba lennék hagytam neki. Vett még egy mély levegőt, majd megszólalt. Innentől már levegőt sem vettem.
- Vanda.... Tudom, hogy kb két éve ismerlek csak, de szerintem, amiken keresztül mentünk együtt, és hogy nem hagytál el még mindig, meg, hogy... – meghatódott mosoly húzódott az ajkaimra, ahogy próbálta összeszedni a gondolatait, és mintha egy betanult szöveget mondana fel, koncentrálást láttam rajta. Egy pillanatra becsukta a szemét, és ahogy ismételten kinyitotta szemét, és szemembe nézett, elrontotta a szöveget. Elnevettem magam, és a szabad kezem mutatóujját az ajkaira tettem. Lemondó sóhajt kaptam érte, és mielőtt megint elkezdhette volna megszólaltam.
- Ian. Szeretlek, és tudom, hogy te is engem, de az nem valami romantikus, ha Jared eljegyzési szövegét mondod el nekem. – elsápadva nézett rám, de én csak tovább mosolyogtam. – Melanie elmondta, hogy milyen izgatott volt Jared is, és szinte ugyanezt a szöveget kezdte el ő is. – elengedte a kezem és egy sóhaj kíséretében leült a sarkára. Én elé térdeltem, és két kezem közé fogtam arcát arra kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. – Lehet, hogy nem én vagyok a tökéletes feleség jelölt, és nem is leszek a legtökéletesebb feleség, de szeretlek. És érted bármire képes lennék. Igen. Igen, hozzád megyek. – nem akarta felfogni a szavaimat, vagy nem is ezt akarta kérdezni – ilyen hosszú hallgatás után már kezdtem azt gondolni, hogy esetleg én értettem félre a viselkedését –, de mielőtt teljesen elkeseredtem volna, megfogta az arcom, és megcsókolt. Szorosan magához ölelt és éreztem, ahogy szinte nevet, miközben engem csókol. Pár perc után levegő vétel miatt szakadt el tőlem, és nyúlt a zsebébe.
- Ez volt, ami nyomott. – egy ékszerdobozt vett elő, amit felpattintott és elővette a gyűrűt. Ismét kezébe vette a kezem és mielőtt felhúzta volna, engem felállított, ő fél térden maradt, és megint feltette a kérdést. Csak most egyszerűbben. – Vanda, hozzám jössz feleségül? – fülig érő mosoly terült el az arcomon, és kimondtam azt, amire már azóta vártam, hogy kimondhassam, mióta Melanie is kimondta.
- Igen. Örömmel hozzád megyek Ian O’Shea. – Felhúzta végre a gyűrűt, majd felállt és miután felkapva megpörgetett, vagy háromszor, végre meg is csókolt.




A gyűrű: