Utolsó percek

Ti már gondoltatok arra, hogy milyen lehet a halál? Hogy hová és mikor jön érted? Álmodban vagy máshol? Az iskolában a folyosón? Vagy testnevelés órán, mikor eltalál egy labda? Esetleg az utcán, elüt valami: egy kocsi, ami nem áll meg, de te mégis lelépsz elé; vagy a piroson hajt át, míg te a zebrán keresztül sétálsz? Idős leszel, vagy fiatalon ragad el? Lesz időd elbúcsúzni azoktól, akiket szeretsz? Lesz időd megbocsájtani azoknak, akik bántottak vagy rosszat akartak neked? Lesz időd, hogy te kérj bocsánatot azoktól, akiket megbántottál? Mindent elérsz addig? Meg tudod válaszolni majd az élet nagy kérdéseit? Megismered az igaz szerelmet?

Furcsa kérdéseknek tűnnek, így hirtelen soknak is. Talán soha nem is kapunk rájuk választ. Hiszen senki sem látja a biztos jövőt, mert az a döntéseink alapján változhat. Még ha abban a bizonyos „nagykönyvben” meg is van írva, akkor is becsúszhat egy kis baki. Bárkinek, bárhova, bármikor. Még ott is, ahol a szülők már jóval előre eltervezik, hogy mi lesz a gyermekükkel, mikor felnő, mi lesz belőle: orvos, ügyvéd, tanár, jogász? Mindegy. Csak úgy legyen, ahogy ők megmondták. Ahogy ők eltervezték.

De mi történik akkor, ha itt is közbejön egy kis baki? Ha megtagadja a gyerek a szülei akaratát? Két választása lehet: vagy lassan beletörődik, vagy megszökik, esetleg lázad. De annak a következménye is az első lehetőség.

Én a másodikat választottam, de most már így visszagondolva... bánom. Nagyon is. Hiszen ha elfogadom, hogy új életet kell kezdenem egy teljesen idegen helyen, emberek között, a barátaim nélkül, akkor nem történek meg mindez.

Természetesen elsőnek ijesztően hangzott. Kinek nem hangzott volna annak? De nem biztos, hogy olyan rossz lett volna. Ha végighallgatom anyámat – és nem rohanok ki az első mondata után –, akkor nem lennék itt. Most mondhatnám azt is, hogy sok minden összejött, betelt az a bizonyos pohár, és azt mondtam, hogy elég! Nem bírom tovább! De nem mondtam. Hiszen a szüleim csak jót akartak nekem, ugye? És apám sem tehet róla, hogy kapott egy jobb állásajánlatot az ország túloldalára. De én önző módon nem akartam elmenni. Itt is nehezen tudtam beilleszkedni. Minden nap hazafelé menet majdnem eltévedtem. Eleve ide sem akartam jönni. Nagyon nem. De aztán befogadtak az iskolában is. Talán elfogadtak volna, lettek barátaim, ellenségeim, ismerőseim. Akkor, ott is be tudtam volna illeszkedni vajon? Megszokták volna, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Hogy nem vagyok „tömeggyártmány”. De soha nem fogom megtudni már, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha végig hallgatom anyát. Mi lett volna, ha egy sóhajjal felmegyek és elkezdem az összepakolást. Ha csendben elmegyünk, el sem köszönve a barátaimtól. Vagy mi lett volna, ha én azt mondom, hogy igenis maradok, mert elegem van a folytonos költözködésekből.

Az elrohanásom miatt vagyok itt, ahol most vagyok. A hideg és nedves aszfalton egy kocsi alá szorulva. Hogy kerültem ide?  A válasz roppant egyszerű: mikor hazaértem, anyát és apát az ebédlő asztal mellett ülve találtam. Nagyon csendben voltak. Rossz érzés kerített hatalmába. Ledobtam a vállamról a táskám, és lassan közelebb mentem hozzájuk. Pár papír feküdt előttük az asztalon. Anyán láttam, hogy nem rég sírhatott, apám pedig összekulcsolt kézzel ült és a papírokat bámulta meredten. Megkérdeztem, hogy mi történt, de nem válaszoltak. Lassan nézett rám anyám és kérte, hogy üljek le. Engedelmeskedtem, közben pedig a szemem a papírokra tapadt: állásajánlat…. Ennél a szónál leragadtam és hitetlenkedve néztem a szüleimre. Nem akartam felfogni, és elhinni, hogy tényleg az történik majd, amire gondolok. De aztán anya belekezdett az egészbe, és én fejrázva kilöktem magam alól a székem, az asztalra csaptam és mindent hozzájuk vágtam, ami csak az eszembe jutott hirtelen. Megmondtam, hogy miattuk nem tudok rendesen beilleszkedni sehova, mert amikor már megszoknának, költözünk. Hogy miattuk vagyok olyan, amilyen. Kegyetlen voltam akkor, és ott, velük. Azokkal, akiknek az életemet köszönhetem. A papírokat hozzájuk vágtam, majd kirohantam az ajtót, becsapva magam után. Hallottam még, hogy anyám utánam kiált, és keserves sírásba kezd. Hallottam apám üvöltését, hogy azonnal menjek vissza. De nem foglalkoztam velük. Egy valakit tudtam csak, hogy soha nem hagyna el és nem csapna be, így hozzá futottam. Jobbra fordultam a házunk előtt. Már teljesen sötét volt, az orromig sem láttam volna, ha nincsenek az utcán lámpák. Kétutcányit futottam teljes erőmből, majd hirtelen balra fordultam és ez lett a vesztem. Nem figyeltem, mikor az úton átrohantam. Igazából semmire sem figyeltem. Csak sírtam és rohantam. Minél távolabb akartam lenni a szüleimtől, annál közelebb a barátomhoz. Későn vettem már észre a autót. És az is engem. Dudált és fékezett, de már túl közel voltunk egymáshoz. Az aszfalt is csúszott, mert esett, s azóta is esik. Csak a csapódás hangjára, az ütődés érzésére emlékszem, és hogy fáj. Szörnyen fáj... Egész testemben. Minden porcikámat éreztem akkor. És most is érzem…

Később, lassan magamhoz térve, kezdtem csak a külvilágot érzékelni. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, és mi történt közben. Csak annyit tudok, hogy semmimet sem vagyok képes mozgatni. A vér íze van a számban és olyan, mintha meg akarna fojtani. A hátamon fekszem, mert látom a sötét eget. Az arcomra esik az eső, a könnyeimmel együtt leperegnek a cseppek az arcomról. Sokaktól hallottam már, hogy a halálunk előtti pillanatokban lepereg az életed a szemed előtt. Hát, ez nem történt meg eddig. Talán azt jelenti, hogy nem halok meg? Pff… Kötve hiszem. Egy ilyen ütközés után ki az, akit élve szednek ki a kocsi alól? Szerintem senkit…

Hallom a mentők fülsiketítő szirénáját... Az emberek kiáltásait, ahogy nyugtatni próbálnak, és segítséget hívni...  Nem értem, miért nyugtatnak. Nem félek, nem vagyok rémült, ideges meg pláne nem. Nem hisztizek, nem csapkodok... Egy szóval nem is csinálok semmit sem… Mert nem is tudnék. Akkor minek mondják? Vagy talán magukat akarják így megnyugtatni? Hogy minden rendben lesz, sikerül megmentenünk a lányt? Szólnék nekik, hogy fejezzék már be. Hallom, ahogy tanácskoznak körülöttem, hogy hogyan szedjenek ki az autó alól... Hallom – pár perc elteltével – egy emelő kocsi hangját amint megáll, és rögzítik a rajtam lévő autóhoz, hogy le tudják szedni rólam... Érzem, mintha én is emelkednék a kocsival együtt. Majd hallom a saját sikolyaimat, ahogy megmozdultak a végtagjaim. Szörnyen fáj. És végül hallok egy gyönyörű, bársonyos hangot, érzek egy hideg érintést a fejem két oldalán, és látok valami fényt. Nem azt a fajtát, ami az alagút végén van, és ne menj felé… Azt kérdi a bársonyos hang, hogy mim fáj. Próbálom mondani, hogy mindenem, de nem jönnek szavak a számra. Pedig én tényleg akarom. A látásom is homályosodni kezd, így nem tudom már kivenni az angyalom arcát. Ha itt végzünk, meg kell keresnem. Megköszönnöm, hogy foglalkozik velem.

Kis idő múlva – vagy órák elteltével – egyszerre tíz érintésre figyelek fel magamon: négyet a lábaimnál, négyet a hátamon és kettőt a fejemnél. Megmozdulni még mindig nem tudok, de érzem, ahogy hozzám érnek: óvatosan, nagyon lassan emelnek, és nyugtat közben a bársonyos hangú idegen. Nem sok hiányzik, hogy tényleg fel ne ordítsak, de amennyire csak tudom, visszafogom magam. Megpróbálom inkább ökölbe szorítani a kezeimet, de képtelen vagyok őket mozgatni. Valami keményre helyeznek, de a hang továbbra is marad. Ő nem hagy itt. Nem hagy el.

Végigtapogatja a testem, míg beszél valakihez, számomra olyan fura szavakat használva. Percek telnek megint el. Rögzítik a nyakam és a testem több pontját is, majd felemelnek, és egy mentőkocsiba tesznek, azzal a kemény valamivel együtt.

Mielőtt azonban a kórházhoz érhettünk volna, furcsa zsibbadtság lett úrrá rajtam. A lábujjaimban kezdődött. Majd felfelé haladt a lábamon a térdemen keresztül, a csípőmet sem éreztem már. Nem volt már bennem az a kellemes zsibbadtság, mint azelőtt. Próbáltam ellenállni, de nem bírtam tovább. Éreztem még, hogy próbálnak visszahozni, de nem maradt már több erőm... Kétszer emelkedett fel a mellkasom, egyáltalán nem természetes módon, majd visszazuhantam a kemény felületre. Sötét foltok jelentek meg a szemem előtt, majd lecsukódtak a szemhéjaim. Nem volt több erőm őket nyitva tartani. Hívogatott a sötétség. Ott békesség van, nyugalom. Nincs fájdalom, nincs szomorúság, csak én és a sötétség….

Utolsónak sóhajtottam még egyet, majd mosolyra húzva ajkaimat lecsuktam a szemem és aludni akartam.

Pihenni…

Nem lélegeztem már… Nem volt hozzá erőm…

Körülöttem még kiabáltak egymásnak az emberek… De már nem érdekelt…

Hogyan kell lélegezni?

Aztán… Csak egyszerűen…

Feladtam...

Egy mese kezdete

Minden mese azzal kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt…. Majd happy enddel végződik. Hogy ez a mese mivel kezdődik, azt itt megismerjük. De, hogy mivel végződik…?

1986. június

Sikerült egy olyan helyet találnunk, ahonnan nem kellett egy hét után elmenni. Most munkát keresek. Vagyis ezt mondtam Annának. Valójában, nevelőszülőket kerestem. Nem nőhet fel a húgom ilyen körülmények között. Egyik raktárból, a másikba haladva, menekülve. Látom a szemén, hogy bántja, ahogy más lányok játszanak a szüleikkel, ahogy egy-egy kapun vidáman jönnek ki az anyukájuk kezét fogva. Tudom, hogy nem fog neki örülni, de én csak a javát akarom. Minden hirdetőtáblát végignéztem, valami munka után egy családnál. Nevelőotthonba nem akartam engedni, mert onnan soha, de soha nem került volna ki. Olyan helyet kerestem, vagy akartam találni, ahova talán, be is fogadnák… De semmit sem találtam.

Egy hét múlva még mindig semmi hír nem volt. Megpróbáltam beszélni emberekkel, hátha felfogadnának munkásnak. De vagy azt mondták, hogy nincs munka, vagy hogy nő vagyok, nem vesznek fel.

Hat nappal később már csak a város főterén üldögéltem, a szökőkút mellett és néztem, ahogy a húgom, Tacsival – a hozzánk szegődött tacskóval – az élen, kergetik a galambokat. Megmosolyogtam őket. Balra fordítottam a fejem és akkor észrevettem a férfit. Egy nő ment oda hozzá a férjével és felénk kezdték mutogatni. Összevonta a szemöldökét a rendőr, majd mondott nekik valamit és elindult felém. Azonnal felálltam, odakiáltottam a húgomnak és kézen fogva siettem az ellenkező irányba. Elővette a sípját a rendőr, belefújt és utánunk kiáltott, hogy álljunk meg.

- Miért futunk? – lihegte Anna.

- Kell egy kis testmozgás.

- És az a bácsi, miért fut utánunk?

- Tudod… Fogócskázunk, érted? Megfogtam és most ő a fogó. – berántottam egy sikátorba és megálltam a fal mellett. Nem akartam őt veszélynek kitenni, így itt kell hagynom. – Nagyon figyelj rám, érted? Itt kell maradnod! Bújj el a kuka mögé, és maradj csendben. Tacsi is veled marad. Majd ő vigyáz rád. Csak akkor gyere elő, ha én jövök érted, megértetted?

- De én miért nem játszhatok veletek? – biggyesztette le az ajkait.

- Mert… - meghallottam, ahogy a talpa a betonhoz ér erősen és nem maradt több időm már. – Csináld, amit mondtam. Senkinek nem szólhatsz egy szót sem, világos? – bólogatott. Adtam egy puszit a homlokára, majd elindítottam. Amint leguggolt, én futni kezdtem visszafelé.

Két sarkot futottunk, mire láttam, hogy kezd lemaradni. Elmosolyodtam, majd ahogy visszafordultam előre, beleütköztem valakibe. A lendülettől egyből hanyatt estünk, mindketten. Beverhettem a fejem, mert egy pillanatra csillagokat láttam és elsötétült a világ. Ahogy becsuktam és újra kinyitottam a szemem, egy angyal hajolt felém, szóval, lehet, hogy meg is haltam.

- Nem, nem haltál meg. – elmosolyodott, megfogta a kezem és talpra állított. Megszédültem és a mellkasán kellett megtámaszkodnom, hogy visszakapjam az egyensúlyomat. Megakartam köszönni, de semmi hang nem jött ki a számon. Csak a szemit tudtam nézni.

- Meg…áll…ni! – felkaptam a fejem a hangra és megláttam a rendőrt, amint  térdére támaszkodva áll mellettünk egy méternyire és levegő után kapkod. Ha nem enne olyan sok fánkot, bírná az iramot. Ki akartam szabadulni a férfi karjaiból, de azok még erősebben fogták a derekamat.

- Mi történt biztos úr? – kérdezte a karok tulajdonosa.

- Ez a … nő… meg a kölke… itt koldulnak mindennap a főtéren. És most végre fülön csíptem őket, uram. Elnézését kérem, amiért önhöz mert érni, ez a…. – azzal megfogta a karomat, és elrántott a fiatal férfitől. Méghogy ez a…. Na, adok én neked olyat, hogy...

- Na, de biztos úr! Egy hölggyel nem bánunk így. – lefejtette a karomról a rendőrnek a  kezét és maga mellé állított. – Biztos vagyok benne, hogy megtudjuk oldani, ezt a kis kellemetlenséget máshogy is, mint hogy elvigye az őrse a lányt. Igazam van? – elragadóan mosolygott rá és megszorított a kezemet.

- De… Értettem uram. – meghajolt a rendőr, én meg önelégült vigyorra húztam számat.

- Remek. – felhúzta ajkait a fogáról mosolygás közben így megláthattam vakítóan fehér fogait. – Artúr, kérem fizesse ki a lányért az óvadékot. További szép napot biztos úr!

- Önnek is uram… - motyogta a rendőr, majd mérgesen rám pillantott. Én csak megrántottam a vállam és elsétáltam a megmentőmmel. Balra kanyarodtunk a saroknál, majd megálltunk. Maga felé fordított és kérdőn nézett rám. Megköszörültem a torkom és megszólaltam:

- Nagyon szépen köszönöm, amit értem tett. Hálás vagyok érte….

- Kevin. – még mindig mosolygott és nagyon nem akart elengedni.

- Hálás vagyok érte, uram. – biccentettem egyet, majd elsétáltam. Vagyis csak tettem volna, mert a karom után kapott és szembe fordított magával.

- Én bemutatkoztam, de te még meg sem mondtad, hogy ki hálás nekem. – mosolygott. – És természetesen ara is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett megtennem érted ezt. Mi történt? – elkaptam a pillantásomat róla. Nyeltem egyet és úgy gondoltam, hogy nem mondom el az igazat. Sőt, semmit sem mondok el! Mit gondol, ki ő? Segít valakinek és az már rögtön bevallja az életét?

- Nem lényeg, hogy én kivagyok. Elnézést, de mennem kell.

- Hova sietsz ennyire? Udvariatlanság, ha nem mondod meg a nevedet.

- Sajnálom, de nem tanultam illemet, uram. Köszönöm még egyszer, hogy megmentett a börtöntől. És sajnálom, hogy önnek ütköztem. További szép napot, uram! – egy tömeg haladt el mellettem, akik közé bevetettem magam, így eltudtam futni előle.

Visszamentem a sikátorhoz és a húgomat kerestem. Kétszer jártam végig, de sehol nem találtam. Bele rúgtam a közelebbi kukába, mire az felborult. Ekkor hallottam meg egy vékonyka hangot a túloldalról.

- Ő az. De szerintem nagyon mérges, amiért nem tartottam be, amit mondott, szóval most jobb lenne, ha mennék. – elindult felém futva, így én is azonnal futni kezdtem felé, de amint tovább vándorolt a tekintetem, hogy kitől futott, megtorpantam és bennem ragadt a levegő.

- Ennyire ijesztően nézek ki? – elnevette magát a saját viccén. Beletúrt a hajába. Igen, ijesztőnek nézett ki. Ijesztően jóképűnek. – Aranyos a … lányod. – bátorítóan mosolygott rám, de éreztem a kételkedést a hangjában. Közelebb lépett. Ekkor odaért hozzám a húgom, majd átölelte a derekamat.

- Sajnálom, én csak….

- Ezt majd még megbeszéljük később. – de nem vettem le a tekintetem Kevinről. Magam mögé toltam Annát és kihúztam magam.

- Ne nézz már így! – körbenézett, de még mindig jött felénk. – Nem akarlak feljelenteni, vagy bántani, vagy hasonlók. Segíteni szeretnék.

- Már megtette, uram. Nem engedte, hogy elvigyen a rendőr. Ennél többet nem tehet, és ne tegyen értem. – ahogy közeledett én úgy hátráltam.

- Kérlek tegezz. Nem vagyok olyan öreg még, hogy magázz. És ne Annát hibáztasd. Én voltam az, aki meglátta, hogy egy kukánál van, így segíteni akartam. De azt mondta, hogy nem mehet el innen, mert te azt mondtad neki, Bella. Igazán szép neved van. Az Izabellából?

- Nem. Annabellából. Mit akar tőlünk? – elöntött a harag, hogy kifecsegte a nevünket a húgom és szóba állt egy idegennel. Még akkor is ha az az idegen segített már egyszer és olyan jól néz ki, hogy szinte folyékonnyá válnak tőle a csontjaim és meghűl a vér az ereimben egyszerre.

- Hallottam, hogy munkát keresel. Én pedig munkást. Talán megtudnánk egyezni valahogy. Már ha nem bánod a fizikai munkát.

- Bármit megteszek. – csúszott ki a számon. Pedig nem akartam. Leszidom a húgom, amiért szóba áll vele, én meg bármit felajánlok neki. És ha ő a baltás gyilkos? Hátrafordult egy másik férfi felé, akinek mondott valamit, mire az elment.

- Akkor kérlek gyere velem. – felém nyújtotta jobb karját, de bizalmatlanul nézegettem.

- Kérlek… Nem akar bántani, gyere. – kezdett a húgom húzni felé. Először nem akartam, de ahogy tovább néztem, nem tudtam már nemet mondani neki. És ha ennyire megkedvelte a Anna, akkor talán őt is befogadja. Ahogy mellé értünk, a kezébe tette a kezemet Anna. Hihetetlenül finom volt a keze érintése. Megszorította a kezemet és elindult az utcára.

- Artúr ide hozza a kocsit. Ő a…. hogy is mondjam? Barátom, jobb kezem. Ha bármire szükséged lenne esetleg neked is, csak szólj neki nyugodtan. – oldalról rám pillantott és ment tovább.

Az utca végében álló parkolóba mentünk. Egy hatalmas fekete terepjáró mellett álltunk meg. Kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, amin a húgom már be is szállt. Én még mindig nem bíztam benne. Egyik részem azt súgta, hogy bízhatok benne, de volt egy olyan részem, ami azt mondta, hogy féljek is tőle. Ez volt a kisebb rész. Így beszálltam én is.

Útközben a húgom szinte rátapadt az üvegre, úgy bámulta az elrohanó tájat mellettünk. Elől Kevin megpróbált beszélgetni, de én csak tömören válaszolgattam néhány fontosabb kérdésére. De amint azt kérdezte, hogy hol vannak a szüleink, elfordítottam a fejem és a húgomra pillantottam. Nem hallotta meg a kérdést, vidám tovább nézegetett ki az ablakon. Vagy csak nem foglalkozott a kérdéssel. Nem tudtam.

A visszapillantóból rám nézett a fiú, én pedig a szemibe nézve közöltem vele:

- Meghaltak – lefagyott a mosoly az arcáról és együtt érzően nézett tovább. Kinyitotta a száját, de én közbevágtam. – Ne! Kérlek, ne mondd hogy sajnálod. Nincs rá szükségem.

- Nem is akartam azt mondani. Nem sokára megérkezünk. Megmutatom a szobátokat, ahol lefürödhettek és pihenhettek egy kicsit. Hét órakor vacsorázunk. – egy bólintással jeleztem, hogy megértettem, majd az ablak felé fordultam én is. Reméltem innen nem tesznek ki minket egyhamar. Bár a szépfiút elnézve… egy darabig itt maradunk.

… az elejét megismertük a mesémnek. A folytatást pedig majd az élet hozza magával…

- Végeztél, szívem? – lépett be a szobába a férjem.

- Igen. Pont most. – mosollyal az arcomon csuktam össze a laptopom és fordultam Kevin felé.