Kérdések

Hali megint:) Szerintem ez a novella még új nektek, mert nem volt még fenn, így most felteszem ezt is. Jó olvasást hozz, és ha kérhetem írjátok meg kommentbe, hogy mit gondoltok róla és hogy már fordult-e elő veletek ilyen.

CUPCUP

Hogyan viselkednétek ti azzal a személlyel, akivel az elején még nagyon jóban voltatok, majd egyik percről a másikra már nem fordul feléd, nem szól hozzád, nem köszön rád az utcán?

Hogy kezdenél vele beszélgetni, mikor muszáj lenne, mert mondjuk egy osztályba jártok? Mert bíztál benne. Hittél neki, mikor azt mondta, hogy: „Nem foglak sosem cserbenhagyni. Mindig számíthatsz majd rám. Itt leszek neked.” De másnap reggel, mikor már köszönni akarsz, ő elfordul vagy arrébb megy. És te nem érted, hogy most miért is csinálja. De ha nem mész utána? Nem kérdezősködsz felé? Akkor meg az van, hogy mert te nem foglalkozol vele.

És mikor új suliba kerülsz? Akkor meg úgy néznek rád, mintha a Marsról jöttél volna. Vagy mégsem? És mi van akkor, ha ezt eljátssza a haverja is? Ha teszi neked a szépet, fel akar szedni, de egy bizonyos idő után látja, hogy nem megy veled semmire, így ő is otthagy. Nem szól hozzád. Nem néz rád. Nem viccel veled, mint azelőtt. Neked pedig fáj. Még ha próbálkozol is, hogy beszéljétek meg? Ááááá! Nincs értelme. Hidd el, én tudom!

Majd egy év elteltével az egyik – aki elsőnek lépett le – megint beszél veled. És ha te megkérdezed, hogy tavaly miért hagyott ott, akkor valami ócska kifogással jön. Vagy csak rád nevet, mintha semmi sem történt volna akkor. De te még mindig nem tudsz nekik megbocsájtani.

De a másik? Nem változik. Talán csak egy keveset. De nem bízik benned. Érzed, hogy nem. Nem mond már el olyanokat, mint, amiket egy barátnak mondasz. Pedig te annak tartottad őt. Őket. Egy barátnak. De az is benne van a pakliban, hogy csak játszottak veled. Mind a kettő.

Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? Elfelejteni? Talán igen. Talán nem. De ő azt várja tőled, hogy legyen úgy, mint azelőtt. Pedig te tudod, hogy nem lesz már az. Az a bizonyos tüske mindig benned lesz már.

Sokan mondták már, hogy bolhából elefántot csinálok. Hogy olyan mögött is a komoly, mély dolgot látom, amikor az csak egy pici, jelentéktelen valami. És még ha próbálsz is változni, már nem tudsz. Vagy nem is akarod eléggé azt a változást? Talán ha ő mondaná, ha ő akarná, akkor valóban változnál. Tudnál változni. De minek? Ha mások elfogadnak úgy, ahogy vagy, amilyen vagy, akkor egy ember miatt borítsd fel az egész rendszert? Légy kedves, mert ő most azt akarja? Légy vele, mert magányos, és véletlen eszébe jutottál? Vagy inkább válj köddé, mert nem akar téged? De mi van akkor, amikor neked kellene valaki? Amikor te vagy szomorú, magányos? Vagy csak egy kis kikapcsolódásra vágynál?

Csináld azt, amit én... Írj... És könnyebb lesz a lelked. De ne használj semmiféle törlőeszközt.

Nyertes Novellám!!!! Segítőkész vagyok. Talán nagyon is.

- Elizabeth! – csapódott ki a bejárati ajtóm – Segítened kell! – lépett hozzám vendégem. Majd hallottam az ajtó csapódását a falon és, hogy visszacsukódik.

- Neked is, szia! – fordultam a tányérnyi tojásrántottámmal az asztal felé – És kérlek, legközelebb hagyd meg legalább az ajtómat. Már háromszor MIATTAD lett kicserélve. – álltam neki az evésnek.

Vagy legalábbis csak álltam volna, mert Mr. „Én-mindent-tudok-és-el-is-intézek-de-maradj-a-háttérben” Pattinson kiszolgálta magát.

Morogva álltam fel egy bögre kávéért. Naná, hogy neki. Kinek, másnak. Magamnak? Cöh. Jó vicc.

- Kösz. – nyögte két falat között. Miután sóhajtottam feleltem neki.

- Úgy eszel, mint aki még nem evett semmit. Soha. – rám kapta a tekintetét és elmosolyodott.

- Örülj neki, hogy van, akire főzhetsz. – lenyelte majd belekortyolt a kávéjába.

- Ja. Ennél nagyobb öröm már csak az lenne, ha az a személy NEM Te lennél. – mosolyogtam rá ártatlanul.

Majdnem férre nyelte a kávéját. Úgy kell neki. Miért lopja el az enyémet.

- Na, de Eli! Hogy mondhatsz ilyet. Hisz a legjobb barátod vagyok. – nézett rám aranyosan.

Én csak hitetlenkedve megráztam a fejem majd felmentem átöltözni, mert még mindig csak egy pizsiben és a köntösömben voltam. Bementem a szobába, felvettem a ruháimat és mentem ki.

Rob a kanapémon feküdt és a tévémet kapcsolgatta. Elé álltam és kinyomtam a tévét.

- Hé! Ezt most miért kellett?

- Csak. Nem hiszem, hogy az miatt jöttél, hogy felfald a reggelimet, megidd a kávémat és, hogy a kanapémon fetrengj. Szóval. Miért vagy itt? – tettem keresztbe mellkasom előtt a kezeimet.

- Segítened kell. – nézett rám szomorúan. Sóhajtva ültem mellé.

- Kristen. Igaz? – bólintott. Vállára rakva a kezem kezdtem beszélni – Mondtam már, hogy légy türelmes vele. Nem lehet neki sem könnyű. Te sem lennél a legboldogabb, ha kirúgtak volna nem? Ráadásul

- Türelmes? – állt fel és kezdte felemelni a hangját – Türelmes? Hogyan lehetek még ennél is türelmesebb? Azon felkapja a vizet, ha a munkából tíz perccel később érek haza.

- Muszáj velem kiabálnod?

- Bocs. – zuhant vissza mellém. Vettem egy nagy levegőt és – megint - belekezdtem.

- Van egy ötletem. Most visszamész, higgadt fejjel és megbeszélitek. Ha meg megkérdezi, hogy hol voltál mond meg, hogy nálam. Ha kiakad, írj egy sms-t és elmegyek hozzá, megmondom neki mi a szitu. Rendben? – felém fordította tekintetét majd hálásan rám mosolygott és megölelt.

- Köszönöm, hogy vagy nekem.

- Nem kell megköszönnöd. Rég nem itt, hanem otthon lennék, ha te nem lennél. Na de menj, mert a végén kirak, és nekem kell befogadnom téged. – mondtam miután elengedett.

- Jövök eggyel. –lépett ki az ajtón.

- Nem eggyel. Egy egész élettel. – kiáltottam utána majd felvettem a kocsi kulcsomat és elmentem bevásárolni.

Most már kérdezhetitek, hogy hol is vagyok. Londonban. Eddig Rob miatt nem tudtam elmesélni, de most pótolom.

Iskolai csere program keretében jöttem ki. Akkor találkoztam elsőnek vele. Lemaradtam a csoporttól és hát hátul nincs szemem így neki mentem, míg kerestem a megfelelő utcát. Majd beszélgettünk és elkísért a hotelünkig. Két hetet voltam kinn. Valahogy ő elintézte, hogy néha had legyek vele és olyan helyeket mutatott a városban, hogy az valami csodálatos. Akkor ott – mielőtt eljöttünk volna – meg kellett ígérnem, hogy még visszajövök egyszer. Én is akartam. Így miután elvégeztem a sulit kimentem hozzá. Na, jó nem szó szerint, bár az ő házában vagyok. Mert vett nekem egyet. Inkább vettük. Én kiválasztottam ő meg megvette. Lakbért is fizetek neki. Igaz nem pénzben, hanem ott ahol ő és Samék énekelgetnek, ott lépek fel én is néha.

De mielőtt rosszra gondolnátok, nem vagyunk szerelmesek. Csak barátként, textvérként tekintek rá. Mivel elég nagy a korkülönbség is, meg neki van barátnője. És szerintem, na, meg mások szerint is gyönyörű barátnője. Kristen Stewart.

Meg is érkezve a plázához, bementem és csak vásárolgattam egy-két dolgot. Persze ruhákon és cipőn kívül ételeket is.

Kifelé menet viszont nem figyeltem és neki mentem valakinek. Persze az összes szatyor kiesett a kezemből. Hallottam a háttérből egy hangos nevetést. Tudtam kik azok. Mandy, meg a pincsi kutyái. Azóta pikkel rám, hogy nem ő kellett Robnak a színpadra, hanem én. Pedig nem én akartam.

- Sajnálom, nem figyeltem én... – de belém fojtotta a szót az idegen, aki nem is volt olyan idegen. Legalábbis a hangja nem.

- Tudom, hogy nem, mivel nem szokásod. – nevetett és felemelte a szatyraimat – Nem akarsz elmenni, ebédelni? Kezdek éhes lenni.

- Aha. Szóval csak az miatt hívtál el, hogy ne kelljen egyedül enned, igaz? – bőszen kezdett bólogatni. Nem szokása tagadni semmit sem. – Rendben. Menjünk. De lenne egy kérdésem. – ültünk le és vártuk a pincért.

Ez az étterem volt a kedvencem. Nem volt sosem zsúfolt, de mégis sokan jártak ide.

Miután Rob leült velem szembe, rendeltünk is. Láttam rajta, hogy tudja, mit akarok kérdezni. De azért megkérdeztem, miközben falatoztunk.

- Miért is vagy te itt? Nem otthon kellene lenned Kris-szel?

- De. Csak miután hazaértem, Kris hagyott egy üzenetet a hűtőn, hogy Ash jött érte és elmentek vásárolni, majd jön. Így elmentem hozzád, de te nem voltál otthon. Mivel nem nagyon ismersz rajtunk kívül itt még mást, így arra jutottam, hogy csak is itt lehetsz. És tessék. Itt vagy.

- Nahát, és erre az eszme futtatásodra hány órán belül jöttél rá?

- Ha-ha. Piszkálódj csak. Amúgy két perc alatt. – vigyorgott, mint a tejbe tök, de le is fagyott az arcáról a vigyor, amint a hátam mögé nézett. Nem tudtam mit néz, így hátra fordultam. Kristennel és a barátnőjével találtam szembe magam, aki mérgesen méregetett minket majd sarkon fordulva kiviharzott.

- Kris... – suttogta halkan Rob. Tudtam mit kellene tennem. Ha nem beszélek most vele, nem magyarázom el, hogy mi van Robbal köztünk, akkor Rob elveszti és hozzám költözik. És ezt pedig nem akarom, vagyis nem hagyhatom.

- Vidd ki a cuccokat a kocsiba és menj vele hozzám. Szólok, ha jöhetsz haza. – álltam fel, de megfogta a kezem és hálásan nézett rám. Megráztam a fejem és Kris után eredtem.

Kinn a parkolóban értem utol úgy, hogy a kocsija elé álltam, mikor ki akart hajtani. Ki pattant a kocsiból és elém állt.

- Neked elment az eszed?

- Talán, mivel segítek annak az idióta barátodnak. – mondtam halál nyugodtan neki. Láttam, hogy könnyes kezd lenni a szeme, de erőt vett magán.

- Igen? És miben? Most már legalább tudom, hogy ki az, akivel megcsal. Szóval visszamehetsz hozzá és megmondhatod neki, hogy nem akarom még egyszer látni. – kiabálta az arcomba és vissza akart szállni a kocsiba, de becsaptam előtte az ajtót, miután felébredtem a sokkból.

- Na, várjunk egy kicsit. Ki beszélt itt megcsalásról? Rob nem csal meg téged. Ezt honnan veszed?

- Onnan, hogy volt már, hogy nem jött haza éjjel. Szinte egész nap nem látom. És ha rákérdezek, hogy hova megy, azt mondja, hogy elintézni valója van. Legalább tudom, hogy mi az a sok elintézni valója. – mért végig gúnyosan. Itt szakadt el az a bizonyos cérna. De megpróbáltam nem kiabálni vele. Mondom. Próbáltam.

- Kristen! Ezt verd ki a fejedből. Rob nem csal meg. Igaz, volt, hogy esetleg nálam aludt, de csak akkor, amikor te sem voltál itthon – vagy legalábbis úgy volt, hogy nem leszel itthon éjjel. Vagy amikor Tommal nagyon berúgtak. Nem akarta, hogy úgy lásd. De nem feküdtünk le. Egyszer sem. Érted? Én csak a barátja vagyok. És tudod, miért jár mostanában többet hozzám? Azért, mert... – sóhajtottam egyet. Nem tehetem ezt meg Robbal. - Bocs, de ezt nem mondhatom el. – itt felhorkant és próbált beszállni, de még mindig fogtam az ajtót – Viszont. Semmi. Ismétlem. Semmi olyan nem történt köztünk, ami miatt haragudnod kellene rá. Inkább, ha már haragudni akarsz, akkor rám légy mérges. Ő volt az egyetlen, akit azóta ismerek, hogy ide jöttem. Én csak hálás vagyok neki. – a végénél már lejjebb vettem a hangomból. Láttam rajta, hogy elgondolkodik a szavaimon – Csak ennyit akartam. További szép napot. – biccentettem nekik, majd hátra fordulva elindultam arra, amerre a lakásomat sejtettem.

Most kezdem bánni, hogy oda adtam Robnak a kocsit. De nem sokáig gondolkodtam, mert egy kocsi állt meg mellettem és egy ismerős fej nézett ki rajta.

- Szállj be! Elviszünk téged haza. Legalább megtudom, hogy pontosan hova jár. – szállt ki és megállt előttem – Szia. Kristen Stewart vagyok. – nyújtotta felém a kezét. Felvont szemöldökkel megráztam a fejemet majd mosolyogva elfogadtam a kezet.

- Szia. Elizabeth Miller vagyok. Örvendek.

Can't be tamed...

Talán nem kellett volna akkor kötözködnöm. Talán nem kellett volna akkor ott lennem. Anyám is megmondta, hogy vigyáznom kell, mert, ha megtalálnak, bajba kerülhetek. Nagy bajba. De nem hittem neki. Nem hallgattam rá. És most már késő, hogy ha azt mondom, hogy bánom. Mostantól jó leszek. Szót fogadok. Hogy nem fogom, játszani a nagy és erős, független nőt.

Mert nem is vagyok az. Csak egy tizenhét éves lány. Aki nem normális. És, hogy miért? Ez egyszerű. Nem vagyok ember. Legalábbis nem egészen. Félvér vagyok. Félig vámpír, félig ember. Még is gyűlölöm a vámpírokat. Hogy miért? Ez is egyszerű. Apám elhagyta anyámat miután megtudta, hogy terhes. Majd miután megszülettem megpróbált minket anyámmal megölni. Akkor megfogadtam, hogy megkeresem és megölöm. Ameddig meg nem találom meg, addig olyanokat ölök, akikkel szembe találkozok és vámpírok. Bár az anyám is az. Az anyám.... Talán még látom őt. Talán már nem.

Ezt csak is Aro tudja. Mert most itt vagyok Volterrában. Éppen a nagy terem felé tartok, két nagy állattal. Név szerint: Felix és Demetri. Bár nem biztos. Nem szokásom meg jegyezni a neveket. Pláne nem azokét, akiket gyűlölök.

Állt valaki a nagy faajtó előtt. Szőke haja volt és vörös szemei. Bár az utóbbin nem is lepődöm meg, hiszen itt mindenkinek olyan.

 Beengedett minket, majd oda löktek a három nagyúr elé. Szitkozódva álltam fel.

Aro felállt a székéből és elém lépett.

Közben a szőke lány visszaállt Aro mellé. Ő bólintott a lány felé, aki ez után kipróbálta rajtam a képességét.

De nem sokra ment vele. „A pajzsomon úgy sem jutsz át.” Majd ördögien elmosolyodtam. Ő ezt – a következmények alapján – zokon vette és nekem ugrott.

A szemközti falba csapódtunk. Gyorsan lerúgtam magamról, de mielőtt megint felé indultam volna, valaki lefogott és a szőke lányt is. Próbáltam ki szabadulni, hisz ki az, aki nem próbált volna a helyemben? De nem ment. Túl szorosan fogott. Na, ki más, mint Felix.

- Elég. – szólt Aro nyugodt hanggal – Jane. Hát így kell bánni a vendégünkkel? – mondta nyájas hangon, mitől a szőrszálaim égnek álltak a hátamon.

A végén megrázta a fejét és felém fordult. Én leráztam magamról a fogva tartóm kezeit – nehezen – és álltam Aro tekintetét.

- Tudod, hogy miért vagy itt igaz? – bólintottam – De lenne számodra egy ajánlatom. – felhorkantam – A te képességedet használhatnánk a legjobban, a harcokban. – itt Jane horkant fel. „Hisz neki van a legerősebb ereje.” - Ha beállsz hozzánk, életben hagyunk. Ha nem... – felsóhajtott és széttárta karjait, mintha valami Isten lenne.

- Inkább a halál, mint, hogy téged szolgáljalak. – köptem neki foghegyről, mire többen felhorkantak a teremben.

- Ebben az esetben... – de nem tudta befejezni, mert kivágódott az ajtó és ketten jöttek be rajta. Engem megint Felix fogott le és húzott hátrébb. De, mintha kicsit túl közel tartana magához.

Elöl egy rövid, hollófekete hajú lány volt, mellette meg egy bronzbarna hajú srác. Tudtam, hogy kik ők, hiszen szinte minden vámpírt ismertem a munkám által. Nem mondtam még, hogy mi az? Akkor most mondom. Vadász vagyok. De ez az elején is kiderülhetett. De most legalább konkrétan kimondtam.

A lány egyből Arohoz ment és a kezét nyújtotta neki. Ő csak hümmögött majd rám nézett és elvigyorodott. A tekintetét követte a másik is.

Edwarddal találkozott a tekintetünk.

Nem tudtam elszakadni szemeitől.

Halk kuncogást hallatott Alice, mire rá kaptam a tekintetem, de ő csak mosolygott. Aro intett Felixnek, hogy engedjen el. Egyből kellő távolságba mentem tőle. De az, ami ez után jött az még furább volt. Aro életben hagyott, és elengedett. VELÜK. Hogy – a szavaival élve – „szelídítsenek” meg. De tudni illik...

Engem NEM lehet megszelídíteni...

A baleset

Hali! Felteszem most ide a már meglévő novikat is, meg ha lesz új, akkor azokat is.

CUPCUP

Ti már gondoltatok arra, hogy milyen lehet a halál? Hogy hová és mikor jön el érted? Álmodban? Vagy máshol? Idős leszel? Vagy fiatalon ragad el? Lesz időd elbúcsúzni azoktól, akiket szeretsz? Lesz időd megbocsájtani azoknak, akik bántottak vagy rosszat akartak neked? Mindent el fogsz tudni érni, amit szerettél volna? Meg fogod tudni válaszolni az élet nagy kérdéseit, amik rád várnak?

Fura kérdéseknek tűnnek. És talán soha nem kapunk rá választ. Hisz senki sem látja a biztos jövőt. Hiszen a jövőnk a döntéseink alapján változhatnak. Még ha abban a bizonyos „nagykönyvben” meg is vannak írva, becsúszhat egy kis baki. Bárkinek, bárhova. Még ott is, ahol a szülők már jóval előre eltervezték, hogy milyen lesz a gyerekük, mikor felnő. Mit fog csinálni. Mi lesz: orvos, ügyvéd, tanár, jogász? Mindegy. Csak úgy legyen, ahogy ők megmondták.

De mi van akkor, ha itt is fellép egy kis baki? Ha megtagadja a gyerek a szülei akaratát? Két választása lehet: 1. Egy idő múltán beletörődik. 2. Megszökik. Vagy lázad. De annak a következménye is az első variáció lenne.

Én a másodikat választottam. De most már így visszagondolva... Bánom. Nagyon is. Hiszen ha elfogadom, hogy új életet kell kezdenem egy tök idegen helyen, tök idegen emberek között, a barátaim nélkül, elsőnek ijesztően hangzott. De nem biztos, hogy olyan rossz lett volna. Ha végighallgatom anyámat – és nem rohanok ki az első mondata után –, akkor nem lennék itt. Hiszen csak jót akartak nekem. Ugye? És apám sem tehet róla, hogy kapott egy jobb állás ajánlatot az ország túloldalára. De én önző módon nem akartam elmenni. Ide is nehezen tudtam beilleszkedni. Akkor ott? Bár... Talán elfogadtak volna. Megszokták volna, hogy nem vagyok olyan, mint mások. De soha nem fogom megtudni már, hogy mi lett volna, ha...

Most biztos azon tanakodtok, hogy miért nem. A válasz egyszerű. Az elrohanásom következményei miatt vagyok itt, ahol most vagyok. Egy hideg és nedves aszfalton egy kocsi alá szorulva. Hogy kerültem ide? Nem figyeltem az úton, mikor átakartam rohanni rajta. Igazából semmire sem figyeltem. Csak sírtam és rohantam. Minél távolabb akartam a szüleimtől lenni. /Ez volt a célom./ Későn vettem észre a kocsit. És az is engem. Dudált, de már túl közel voltunk a másikhoz.

Majd már csak a csapódás hangjára, érzésére emlékszem, és hogy fáj. Szörnyen fáj... Egész testemben.

Később, lassan magamhoz térve, kezdtem csak a külvilágot érzékelni. Hallottam már a mentők fülsüketítő szirénáját... Az emberek kiáltásait, ahogy nyugtatni próbálnak, és segítséget hívni... Hallottam, ahogy tanácskoznak, hogy hogyan szedjenek ki az autó alól... Hallottam – pár perc elteltével – egy emelő autó hangját, amint megáll, és rögzítik a kocsihoz, hogy letudják szedni rólam... Majd hallottam a saját sikolyaimat, ahogy megmozdultak a végtagjaim. Szörnyen fájt. És végül hallottam egy gyönyörű, bársonyos hangot és egy hideg érintést a fejem két oldalán. Megkérdezte, hogy mim fáj. Próbáltam mondani, hogy mindenem, de nem jöttek szavak a számra. Pedig én tényleg akartam.

Kis idő múlva – vagy órák elteltével – egyszerre tíz érintésre figyeltem fel magamon. Négyet a lábaimnál, négyet a hátamon és kettőt a fejemnél. Óvatosan emeltek, és nyugtatott közben a bársonyos hangú idegen. Nem sok hiuányzott, hogy tényleg fel ne ordítsak, de amennyire csak tudtam visszafogtam magam. Valami keményre helyeztek, de a hang továbbra is maradt.

Végigtapogatta a testem, míg beszélt valakihez, számomra olyan fura szavakat használva. Percek teltek megint így el. Rögzítették a nyakam és a testem több pontját is, majd felemeltek, és egy mentőkocsiba tettek. De mielőtt a kórházhoz értünk volna, valami furcsa zsibbadtság lett úrrá rajtam. Próbáltam ellen állni, de nem bírtam tovább. Éreztem még, hogy próbálnak visszahozni, de nem maradt már több erőm...

Feladtam...