Angyali szerelem - 3. helyezést elért novim

Alkonyodott már, mire a szállodához értünk. Edward gyorsan lerendezte, hogy vegyék úgy, mintha itt sem volnánk. Ez sikerült a személyiségének és nem mellesleg annak a sok pénznek, amit a recepciós csajnak adott. Még hogy beszélt vele! Brr! Kirázott a hideg és inkább elfordultam.

Nem volt sem nagy, sem luxushotel. De nekünk épp ez kellett. Otthon, egy órán át tudtuk csak lebeszélni Alicet az öt csillagosról. Ez három csillagos. De olyan régies. A stílusából és abból a papírból, ami a recepció melletti falon volt. A hotelt mutatta be szöveggel és képekkel mellette.

Egyszer csak egy melegebb kezet éreztem az enyémen. Majdnem eldobtam. Megijedtem, hogy Ők találtak rám. Vagyis most már ránk. Húzni kezdett a szobánk felé a lépcsőn felfelé. A legfelsőn, a legutolsó volt az. Nem volt sem nagy, sem tiszta. Legalábbis a por rétegből ítélve a szekrény tetején. De megfelel. Tudom, furán hangozhat, hogy mi, vámpírok éjjel bújunk el, de nem volt más választásunk. Európáig, pontosabban Franciaországig üldöztek minket. Valahogy kifogyott a benzin a kocsiból és ott utolértek minket. Onnan már futottunk idáig. Prágáig.

Egyből az ablakhoz léptem, és behúztam a függönyöket a biztonság kedvéért. De előtte körbe néztem kinn, hogy nincs-e valami szokatlan.

Edward bezárta az ajtót, lerakta a táskánkat, levette a kabátját. Mikor már reményeim szerint ajtó és ablak felől biztonságban voltunk, néztem meg alaposabban a szobát.

Két ablak volt az ajtóval szembeni falon. Előtte egy kis asztal szerűség tükörrel, meg telefonnal. A vele szemben lévő falon egy francia ágy. Az ajtó mellett pedig egy szekrény. A másik oldalán meg egy ajtó. Gondoltam ez a fürdő. Ott sem volt sok minden. Egy wc, zuhanyfülke, csap és törölközőtartó, törölközőkkel.

Én is levettem a kabátomat és az asztalnál lévő székre tettem, mikor észrevettem egy cetlit, rajta egy telefonszámot, meg rúzsfoltot. Felhúztam a szemöldökömet és megrázva a fejemet, fordultam a táskám felé, amit Casanova éppen felém nyújtott. Elvéve az ágyra tettem, kivettem a pizsamámat és fürdeni vonultam.

- Most mi van?! Nem kaptál volna másképp szobát. A legmesszebb. – tette szét a kezeit és mérgesen nézett rám.

- Nyugi van Casanova! Egy szót sem szóltam. – mentem el mellette.

Attól, hogy nincs rá szükségünk, én szeretek zuhanyozni. Mindig megnyugtat. Miután levetkőztem, vettem észre, hogy nincs nálam hajgumi sem, meg papucs sem. Visszakaptam a szükséges ruháimat, majd kiléptem.  Ő az ablaknál állt, és mintha valamin nagyon erősen gondolkozna. Nem sokszor láttam így, úgyhogy nem akartam ezt a pillanatot megzavarni nála. Felkaptam, ami kellett, majd visszavonultam.

Egy óra múlva, már tisztán, üdén és nyugodtan léptem ki. Kiterítettem a törölközőt.

- Meddig maradunk itt? – nem jött válasz. Visszanéztem az ablak felé, de nem volt ott. Sőt, még nem is volt a szobában. – Na, ennyit a maradjunk láthatatlanok haditervről. Kösz, Edward. – morogtam félhangosan, majd kimentem a folyosóra. A szagát követtem. De elég lett volna, ha az eszem után megyek. Megint a szőke csajjal volt a pultnál. Már percek óta ott állhattam a lépcső alján, a falnál, karba tett kézzel, de még mindig semmi. Akkortájt nézett csak erre, mikor egy srác elment mögöttem, füttyentett egyet és rá csapott a fenekemre. Fújtattam egyet. Az éveim alatt megtanultam „viselkedni” az ilyenekkel. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint, hogy most ezzel foglalkozzak. Futó pillantást váltottunk Edwarddal, de másodpercek múlva eshetett le neki, hogy miben és miért is vagyok itt.

Egyből elszakadt a csajtól, engem megfogott a karomnál fogva és felrángatott – szó szerint – a lépcsőn. Kirántottam volna a kezem, ha nem nyom neki a falnak, már fenn és súgja a fülembe, az ajtónk mellett:

- Csak menj bele a játékba. Egy kém van a folyosón. – mielőtt bármit is szólhattam volna, száját az enyémnek nyomva, vadul megcsókolt. Közre fogta az arcom, hogy a kém ne ismerhessen fel. Egyre jobban bele lendültünk. Jobb lábam felemelte és megtartott, míg a másikat is a csípője köré fontam. Mindketten, egyszerre nyögtünk bele a csókba. Néha levegőhiány miatt, meg, hogy megnézze figyel-e minket a kém, elszakadt tőlem. Most az egyszer egyáltalán nem bánom, hogy el tudom tüntetni a nyomokat a képességemmel. A szagunk alapján nem bukunk le. Az tuti.

- Erre tart. – súgta gyorsan, majd visszatérve a számhoz, elindult velem. Kilestem a válla felett, míg ő ajtót nyitott. Találkozott a tekintetem az idegennel, de még szerencse, hogy fekete a szemem most és nem aranybarna. Beérve a szobába, próbáltam a másodperc tört részéig ellen állni ajkainak a csodás játékának, de nem jött össze. Pedig megpróbáltam!  Ő sem nagyon akarta befejezni. Vagy legalábbis én ezt szűrtem le a hevességéből. Az ajtó melletti falhoz nyomott és a pólóm alá nyúlva, tűrte fel azt, majd dobta a szoba túlsó felébe. Én sem tétlenkedtem közben. Kigomboltam, majd lesimogattam ingjét, jéghideg, kemény, izmos vállairól. Mivel, így már nem tudtunk tovább menni, elvitt az ágyig, ahol lefektetett és felém mászott. Szemembe nézve simított végig az arcomon, majd megcsókolt. Puhatolózó csók volt ez. Megvárta, míg visszacsókolok, ezzel jelezve, hogy akarom-e. Nem is várattam sokáig. Nyaka köré tekertem karjaimat, tarkójánál hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Kis idő elteltével húzódott arrább, de csak annyira, hogy a nyakamhoz is hozzá férjen. Utána végig simított a testemen, és lassan húzta le a nadrágomat. Ezzel párhuzamosan ült fel az ágyvégénél a sarkára. Megigézve járatta a szemét rajtam. Nem akartam, hogy esetleg megához térjen és itt hagyjon. Pláne, ha ahhoz a szőke nőnek nem nevezhető személyhez menne vissza. Feltérdeltem vele szemben, és míg a balkezemet végig vezettem a mellkasán, a nyakáig, a szemébe néztem. Megnyugtatott, amit ott láttam. Rengeteg vágy és féltés, aggodalom is egy kevés és szerelem. Kiélvezve a pillanatot, hajoltam gyengéden ajkaira. Neki nem tetszhetett a távolság, mert még közelebb húzott az ölében és szorosan tartott. Én közben a hátát és mellkasát simogattam érzékien.

- Ha tovább megyünk... nem fogok tudni leállni. – nyögte szenvedő hangon. Mosolyogva váltam el a nyakától és néztem rá. Csípő mozgásommal, a simogatásommal és csókjaimmal biztosítottam, hogy nem is akarom, hogy abba hagyja. Megint megcsókoltam, miközben feltérdelt velem az ágyon és feljebb helyezett rajta. Már a melltartóm kapcsánál járt, amikor szó szerint összerezzentem alatta. De az ő keze is megálltak. Nem csak az miatt, mert kopogtak az ajtóm. Ezzel együtt a telefon is megszólalt. Ha nem lettem volna vámpír, akkor egy szívrohammal együtt távozok innen, a hangja végett. Összenéztünk, de egyikünk sem szólalt még meg. Nekem azon kattogott az agyam, hogy ki az, aki kopog? És azt sem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy pont ide csörögnek telefonon. Mindenki diszkréten viselkedett velünk. Senki nem tudta, hogy...

Lelöktem magamról Edwardot, aki a földön koppant. Felállva a ruháimat kezdtem magamra kapni. Közben ő is öltözködni kezdett.

- Azt beszéltük meg, hogy amennyire csak lehet, láthatatlanok leszünk. Erre te? Csapod a szelet a recepciós csajnak. Ha nem vagy lenn, nem kell nekem is utánad mennem, akkor nem....

- Tessék?! Az én hibám? Nem én voltam az, aki megölt a Sereg egyik tagját. És elhiheted, hogy egyáltalán nem akarom ezt. Sem azt, hogy menekülnöm kelljen, sem azt, hogy Veled. – szinte köpte felém a szavakat.

- Senki nem mondta, hogy gyere velem. – indultam felé.

- De igen. – ő is tett felém pár lépést. Egy kartávolság volt már csak közöttünk. Döbbentem néztem rá. – Alice, Jasper és még Michael is beszélt velem, hogy jöjjek el veled. – fájt, amit mondott. Nem is az, hogy ők beszélték rá. Az bántott, hogy ő nem akarta. Nem akart velem jönni. Velem lenni. Nem szóltam semmit. Inkább a fejemet is lehajtottam, csak, hogy ne láthassa a szememben lévő fájdalmat. A táskához léptem és pakolni kezdtem.

- Míg összedobom a cuccokat, intézd el a...rajongódat. – felhúztam álarcomat és úgy mondtam ki. Láttam a szemem sarkából, hogy felém mozdul, de aztán inkább az ajtó felé vette az irányt.

Nem akartam a beszélgetésüket hallani, így kinéztem az ablakon, de észre vetek ott. Beledobtam, a még kezemben lévő ruhákat a táskába, majd szólam Edwardnak. Felkaptam a kabátjainkat és kifelé indultunk. Kinn, a folyosón még láttam, hogy oda súg neki valamit, amin nevetett a lány, majd utánam indult.

- Miért nem maradsz? Csak elmondanád nekik, hogy merre tartok, és mehetnél is haza. Sőt még... – nem tudtam befejezni, mert a lépcsőfordulóban, megragadta a kezemet és maga felé fordított.

- Soha nem tenném ezt veled. Érted? Soha. Túl fontos vagy a családomnak. És nekem is. – az utolsó mondatot, ha nem vagyok az, ami, meg sem hallom. Fogva tartottak aranybarna szemei.

- Nem értelek Edward. Egyszer bunkó vagy, máskor meg kedves velem. – ráztam meg kicsit fejem.

- Amint ennek az egésznek vége, meg fogod érteni. – majd meglepetésként megcsókolt. Nem úgy, min a folyosón, vagy benn, vágytól fűtötten. Nem. Úgy csókolt, mint aki fél. Fél, hogy elveszít, hogy eltűnök. De ezt a pillanatot is megzavarta valaki. Futó lépéseket hallottam fentről, így kénytelen voltam megszakítani a csókot és kézen ragadva őt futottunk tovább. Nem engedte el a kezemet. Sőt, inkább összefűzte ujjaimat.

Leérve ki akarta nyitni az ajtót, de nem nyílott. Már próbálkozott, mikor észrevettem miért is nem nyílik. Kiengedtem a reteszt és egy diadalittas mosollyal kiléptem mellette. Futásnak eredtem volna, de megfogta a kezemet és húzni kezdett egy autó felé. Túl ismerős volt a kocsi.

- Ugye nem az ő kocsijukat akarod elvinni? – álltam meg. Furán nézett rám, de mielőtt leolthatott volna – megint –, kivágódott az ajtó, és ketten léptek ki rajta. A másodperc tört része alatt indultunk el. Félúton, ki felének, elénk vágott még egy kocsi, így ketté váltunk. Lassan tudtunk futni, mert, ha használjuk a vámpírsebességet, lebukunk. Az utcára kiérve, egy buszmegállót vettem észre. Pont benne állt még a busz. Megragadtam Edward kezét és felpattantunk rá. Volt nála pénz, így még jegyet is tudtunk venni.

Kinézve az ablakon, láttam, hogy követnek, de mivel elrejtettem a szagunkat, elvesztettek minket. Egy fiatal pár ült előttünk. Látszott rajtuk, hogy oda vannak a másikért. Csillogó szemekkel nézték egymást, apró csókokat váltva néha, de végig a másik kezét fogták. Sóhajtva akartam megint az ablak felé nézni, de egy meleg, kemény kéz, maga felé fordított és megcsókolt. Jobb kezemmel a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.

Egyik pillanatról a másikra fékezett egy nagyot a busz. Megijedtem, hogy ők állították meg, de kiderült, hogy csak egy baleset történt. Erre sosem történt eddig baleset. Gyorsan előre siettünk, és megkértük a sofőrt, hogy nyissa ki az ajtót. Szerencsére megtette. A busz hátuljához pillantva láttam, hogy utolértek. Megfogta Edward a kezemet és az egyik közelben lévő, szűkebb utcába vezetett.

Több utcán sikerült menekülnünk. Már reménykedtem, hogy lehagytuk őket, de mikor egy sikátor szerűségbe fordultunk, meg jelentek a bejáratnál.

Egészen a végéig hátráltunk. Most az egyszer féltem. Ők négyen voltak, mi meg csak ketten. Még ha az erőmet be is vetem, a harci technikámat nem alkalmazhattam. Igaz, hogy még sötét volt, de már kezdtek megjelenni a napsugarak a horizonton. Edward maga mögé tolt és rájuk morgott. De nem álltak meg. Valahonnan eszembe jutott, amit Damon – a mesterem – mondott, mikor utamra engedett.

„- Egy napon, mikor valóban szükséged lesz arra a hatalomra, melynek birtokában vagy, ki fog teljesedni. Izabella. Ne légy türelmetlen. Soha!”

Még mindig felénk tartottak és Edward is még mindig morgott és támadóállást vett fel. Bizsergést kezdtem érezni a talpamnál. Lassan haladt egyre feljebb. Majd ahogy elmúlt a bizsergés, csillogni kezdtem. Ragyogni. Elsőnek azt hittem, hogy a nap ért el ide, de lenézve láttam, hogy nem látok napsugarat. Majd a kezemet is elérte. Szúró fájdalmat éreztem egy pillanatig a hátam közepénél. Elsőnek azt hittem, hogy megtámadtak hátulról, de aztán, mikor rájuk néztem, döbbent, ijedt volt az arcuk. Még Edward is furán méregetett. „...mikor igazán szükséged lesz rá...” Most már értem.

Éreztem, hogy kisebb hullámokban jön a fájdalom, majd miután megszűnt teljesen, valami bontakozott ki a hátamból. Lassan a fejem fölé emelkedett és félárnyékot vetett rám. Akkor néztem csak meg jobban, hogy mik is ezek. Szárnyak. Angyal szárnyak. Mivel félvér vagyok, ez várható volt, de nem gondoltam volna sosem, mert nem produkáltam egyszer sem azokat a tűneteket, amivel ez következett volna be. De úgy tűnik, hogy igazán szükségem van rájuk.

Mivel tudom, hogy mégis mekkora hatalomnak vagyok a birtokában, egy lassú, de széles, angyali vigyor terült szét az arcomon. Lassú léptekkel indultam el a testőrök felé, akiknek rettegés, félelem és mintha tisztelet lett volna a szemükben. Végezni akartam hamar, hogy utána végre szerelmemmel lehessek.

Ez valóban egy hihetetlen és angyali szerelem....kezdete.