VA pályázatra - Az Álom

Az álom

Írta: Elizabeth

Korhatár: 12

Megjegyzés: Az eleje az első könyvben játszódik, amikor Dimitrijjel „tanul”, a vége felé a harmadik könyv vége, még mielőtt útnak indult volna. Meg persze belekevertem Adriant, és Masont is egy kicsit.

Szereplők: Rose, Dimitrij, Mason, Adrian

Ez a reggelem is ugyanúgy kezdődött, mint az elmúlt egy hétben bármelyik. Reggel felkelek, elkészülök, kimegyek az edzőteremhez, találkozok Dimitrijjel – minden második napon leszúr, hogy miért kések – majd edzünk, én vágyakozok utána, majd mégtöbbet edzünk, még többet vágyakozok utána, és a tekintetemet, néha rajta felejtem – főleg a hátsója tájékán, meg a mellkasán, meg a hátán, ahogy az izmok meg-megfeszülnek ahogyan mozog –, majd megint edzés, vágyakozás, tekintet rajta felejtés, és ez így megy majdnem egésznap. Utána, már csak álmodozok róla.

Ma reggel viszont szédültem, kicsit hányingerem is volt és majd’ szétrobbant a fejem,   mikor felakartam kelni. Először vissza is estem az ágyra. Nem tett jót, hogy tegnap éjfélig buliztam. De hát olyan szépen kérték a fiúk. És Lissa is ott volt, és ugye vigyáznom kell rá. Meg Mason is ott volt. És ő a barátom.

Az ebédlő felé vettem az irányt, Dimitrij már az ajtóban állt. Vagyis azt hiszem, hogy ő az. Neki van csak olyan hosszú bőrkabátja, ugye? Zsebre dugott kézzel járkált az ajtó előtt, de amint észrevett megállt, és rám függesztette tekintetét. Tetőtől talpig végigmért. Majd mikor meglátta értetlen tekintetem, mintha bosszúsan megrázta volna a fejét, és tett felém két lépést. Meggyorsítottam lépteimet, mikor elé értem akadtam csak ki. Tényleg nem jó, ha iszok, és bulizok, másnap meg Dimitrijjel találkozok. Ez már sok így egyszerre. És ha még hozzáveszem, hogy megint azt akarja amire gondolok, hogy akarja. Nem fogom neki megtenni. Most nem!

- Nem! Felejtsd el, hogy reggeli nélkül megint neki álljak futni! Ráadásul...

- Neked is jó reggelt! Remélem te is jól aludtál! És nem, valóban nem fogsz reggeli nélkül futni. Szóval, ha lehiggadtál, akkor ehetnénk. – Egy másodpercre lefagytam és szinte tátva maradt a szám, hogy felfogjam, amit mondott. És ahogy mondta. Most meg miért mérges? Már megint mit csináltam? Talán észrevette, hogy kicsit másnapos vagyok? És értelmezzem is. Enni fogunk. Igen. Eddig is ettünk. Vagy várjunk csak... Együtt. EGYÜTT?! Tényleg?! Valószínűleg megelégelhette, hogy én még mindig az ajtóban állok, mert felhúzta a szemöldökét, és befelé intett. A kis türelmetlen. Megráztam a fejem és szinte elviharzottam mellette.

 Negyed órával később már a teremben álltunk.

- Átvesszük az támadásokat, és védekezéseket is.

- Minek? Azokat tudom. – De szinte még be sem tudtam fejezni a mondatomat, már a földön találtam magam. Egy pillanatra a levegő is kiszorult a tüdőmből. Köhögve fordultam az oldalamra, és szúrósan néztem Dimitrijre. De ő csak karba tett kézzel állt és vigyorgott. Vigyorgott!! Hogy milyen szép a mosolya...

- Ha tudnád, akkor most én lennék a földön, és nem te. Ismétlés a tudás atyja. Nem mondták még? – Még mindig vigyorgott, de valahogy olyan furcsa volt a szeme.

- De, akkor mégsem tudom. – morogtam az orrom alatt, feltápászkodtam és elé álltam.

Órákon keresztül csak átvettünk mindent. Mikor elsajátítottam – szerinte végre rendesen egy ütést – letámadott egy másikkal. Amit szerinte tudnom kellene, mert alap. Pf, ja. Szerinte. Ha ezt tanulom, akkor ne jöjjön nekem azzal, mert persze, hogy még csak ezt tudom. Na, jó ez értelmetlen volt.

Délután ötkor már úgy mozogtam, mintha lassúfelvétel lennék. Próbáltam tartani magam, de fájt a fejem, kezdett elmenni a látásom. Egyre jobban. Párszor szóvá is tette, hogy belassultam mire közbe szóltam volna, hogy elfáradtam, megint a földön voltam. Az utolsó ilyen alkalmat, már kiprovokáltam – hogy azért én is vissza tudjak vágni valamivel – és meg is kaptam. Gáncsolni akart éppen, de mivel számítottam rá, felugrottam, és mögé kerülve lefogtam a karjait, majd löktem rajta egyet, miközben az egyik térdét rúgtam el. Nem kíméltem. Minek tettem volna, ha azt mondta, hogy adjak bele mindent? Igaz kicsit felszisszent. Lehet, hogy megleptem, vagy direkt csinálta, de sikerült végül leterítenem. Megfordult, így a hátára esett, én meg a mellkasának csapódtam. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, és felhúzott szemöldökkel néztem le rá.

- Na, erre mit lépsz, elvtárs?

Először nem esett le, hogy mi a baja, majd lassan felfogtam, hogy miért veszi gyakrabban a levegőt, és néz olyan furcsán a szemembe. Pár centire volt egymáshoz az arcunk. Szinte éreztem a leheletét is az ajkaimon. A mosoly egyre halványabb lett az arcomon, majd teljesen lefagyott, ahogy az ajkaira néztem. Vajon az ízük is olyan jó lehet, amilyen jól néznek ki? Mielőtt jobban bele merülhettem volna a dologba, átfordította magunkat, így én voltam alul. Mellettem megtámaszkodott a karjain és a szemembe nézett. Még mindig.

- Engedj el! –  Nem tudtam miért mondja addig, míg meg nem próbált leszállni rólam, csak hogy én az ingébe kapaszkodtam a mellkasán. Éreztem az élt a hangjában, így inkább tényleg elengedtem. – Mára befejezzük.

- Miért? Már kezdtem belejönni! – ugrottam fel felháborodottan – Most azért ami az előbb történt?

- Én... Nem. – Hangosan is kimondtam? Vigyáznom kell, miket beszélek. Pláne előtte.

- De hiszen nem történt semmi! Ha most abba hagyjuk, akkor holnapra felejteni fogok. Vagy az a baja, elvtárs, hogy én terítettem le, és nem ön engem? – Legjobb védekezés a támadás elv sem jöhet rosszul. Eddig nem igen használtam, de mostantól fogom. Fejét rázva fordult felém lassan. Mosoly volt a szája sarkában. – És amúgy is! Ha nem tudom bepótolni az anyagot, akkor ki fognak rúgni, és Lissa mellé más fog kerülni. Azt meg nem engedhetem meg! Szóval gyerünk! Csináljuk! – vettem fel támadó pozíciót, de ő csak megrázta megint a fejét, és elfordult – Hé! – tettem felé egy lépést, de nem jutottam tovább.

- Ezt előbb tedd fel! – majd felém nyújtott egy kendőt.

- Nem fázik a fejem.

- Nem is azért. A szemed kösd be vele, ha nem tudnád.

- És minek is ez? – de közben már félig felraktam.

- Ha egy strigával harcolsz, fogsz harcolni, - javította ki magát – nem mindig tudsz majd a szemedre hagyatkozni. Ők látnak a sötétben is, te nem igazán. – Majdnem rászóltam, hogy akkor majd sötétben nem harcolok, de inkább visszafogtam magam. Dühített, hogy fáj a fejem, és hogy még mindig itt vagyok. Helyére igazítottam a kendőt és vártam, de nem történt semmi.

- És most akkor mit is gyakor.... – de megint nem tudtam befejezni, mert egy falat éreztem meg a hátamnál. Nem erősen, de azért oda ütött a bordáimhoz. Miért nem hagyja, hogy befejezzem a mondataimat? Körülbelül félóra telhetett el, mikor egyszer csak lekapta a fejemről a kendőt.

- Hé! Már kezdtem megszokni! Mire belejönnék valamibe addigra elveszed, vagy megszünteted! Ez így nem ér, elvtárs! Nagyon nem! – de ő csak elmosolyodott és megszólalt.

- Vége az edzésnek. Holnap találkozunk.

Lihegve mentem fel a szobámba. Vagyis akartam csak, mert megláttam valakit, amint az épület falát támasztja és dohányzik. Ki lehet az? Tudtommal itt senki nem dohányzik. És nem is dohányozhat. Felé vettem az irányt. Rám pillantott és mosolyra húzta száját. Furcsán méregettem. Mintha ismerős lenne, de nem tudom hova tenni. Idősebb, mint a végzősök közül bárki, és nem is olyan a tartása, mintha idevalósi lenne, de akkor mégis ki ez? Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de nem jött ki rajta hang, mert eldobta a cigit, és felém fordította az arcát. Sima farmert, és sötétkék inget viselt. Amint feljebb ért a tekintetem az arcára, rádöbbentem, hogy ki is ő. Már csak azt nem értettem, hogy mit keres itt? Ilyenkor?

- Adrian...

- Kicsi dampyr... – biccentett egyet felém, majd ő is felém lépett.

- Te mit keresel itt?

- Máskor is volt már, hogy meglátogattalak álmodban. Meg mondtam már, hogy én ott vagyok, ahol akarok, és akkor, amikor akarok. Tudod, én megtehetem. – még mindig mosolygott. Már nem tudtam eldönteni, hogy azon-e, amilyen fejet vághatok, vagy esetleg valami más oka van. Vagy ő mindig mosolyog?

- Igen, de most nem álmodom. És amúgy is. Nem kéne itt lenned. Hiszen nem is ismerlek még. A síparadicsomban fogunk először találkozni, nem?

- Már hogyne ismernél? Mi az beverted a kis dampyr fejed, miközben gyakoroltál Eddie-vel? – elnevette magát, mintha valami vicceset mondott volna. Én meg csak mégjobban nem értettem, amit mond. De most már magamat sem nagyon. Vagy, hogy mi történik körülöttem.

- Eddie-vel? Nem vele voltam. Dimitrijjel... – Miért lettem volna Eddie-vel, amikor, most ment el Dimitrij?

- Már értem. – szomorúan felsóhajtott, és a szemembe nézett.

- Akkor magyarázd el, mert én nem.

- Rose. Dimitrij meghalt. Pár nappal ezelőtt. Striga támadás történt. Követtétek őket a fészkükbe és akkor az egyik elkapta. Próbált szabadulni, de nem tudott, és....

- Ne! Ne mond ezeket, ez nem igaz. Az előbb jött ki abból az épületből! – szinte már kiabáltam vele, de ő még mindig csak zsebre dugott kézzel állt előttem, és nézett rám. Valahol éreztem, mintha igazat beszélne, de nem akartam felfogni. Pillanatok alatt megfordultam és visszafutottam a teremhez. Üres volt. Átfutottam az ebédlőhöz, és a köztük lévő épületekbe is benéztem, de azok is üresek voltak. Az ebédlőből lépett ki éppen Mason. Oda kiáltottam neki, mire megtorpant. Aggodalmasan nézett végig rajtam.

- Mason!

- Szia, Rose. Miben segíthetek?

- Láttad... valahol... Dimitrijt? – fulladtam még egy kicsit a futástól, és az érzéstől, hogy ez az egész igaz.

- Rose, nincs itt senki más. Csak te, Adrian, meg én.

- De....

- Rose. Én már meghaltam. Amikor azokat a strigákat kergettük. Most csak a fantáziád, a képzeleted szüleménye vagyok.

- Mi? Már miért lennél az? Ez nem... Te is akkor, amikor Dimitrij...?

- Nem. Én hamarabb. Sajnálom!

Zihálni kezdtem és forgott velem a világ. Nem fogtam fel, vagy nem akartam felfogni, hogy ez tényleg igaz lenne.

- Rose! - hallottam, ahogy szólongatnak, de nem tudtam oda figyelni rájuk. Már nem. Képek kezdtek lepörögni előttem. Ahogy egy pincében vagyunk páran, de az arcokat nem látom, csak homályos foltokat, ahogy egy striga megöli Masont, és én nem tudom megmenteni, ahogy strigák özönlenek be az Akadémia területére, ahogy egy barlangnál állok, befelé nézek, és látom Dimitrijt, ahogy elkapják. Majd egyszerűen magába szippantott a sötétség.

Kipattantak a szemeim, és Adriannal találtam szembe magam, mire egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a mellkasomból, miközben össze is szorult, ahogy visszagondoltam az álmomra. Csak egy álom volt. Egy rém álom, ami valóra vált. Elmosolyodtam, miközben könnyeim utat törtek maguknak az arcomon. Nem is tudom, hogy min mosolyogtam. Talán azon, hogy..... Nem tényleg nem tudom megmondani. Ijedtből átváltott Adrian tekintete gyengédebbé, majd egy szó nélkül magához ölelt. Ekkor tört ki belőlem igazán a sírás. Arcomat mellkasába temettem, és tudtam, hogy máshol nem tehetem meg, így minden erőmmel szorítottam magamhoz.

Ha lenyugszom, meg kell neki mondanom, hogy erről a kifakadásomról egy szót sem szólhat, vagy megismeri a harcias Rose-t is.

A NAGY Kérdés - frissítve

Hali! Bocsi, nem ezt akartam először felrakni, de csak ma esett le. Ez az a novella, amit Meli pályázatára írtam. A VA-s pályázatosat is kiteszem ez után. Jó olvasást, és kérlek írj néhány szót, vagy mondatot hozzá. PUSSZ

A NAGY Kérdés

Már másfél év telt el, azaz eset óta, hogy vége lett a „megszállásnak”. Hajókra szállt a fajtám, és lassacskán elhagyták a Földet. De én itt maradtam. Ezt a bolygót választottam az otthonomnak ott a vulkán belsejéen, és ezt azóta sem bántam meg. Egyáltalán nem. Jamie azóta szinte felnőtt lett, Jared és Melanie összeházasodtak, én és Ian meg összeköltöztünk. Egyelőre. Egy kisvárosban lakunk egy társasházban. Fölöttünk egy emelettel Jaredék. Szerencsére Ian talált munkát. Igaz győzködnöm kellett egy kicsit, mert nem akart itthon hagyni szinte egész napra egyedül, de mikor közöltem vele, hogy akkor mégis miből akar megélni, és eltartani egy családot egyből nekiállt keresgélni. Nem valami nagyszám, de legalább van állása. Egy autószerelő-műhelyben dolgozik. Meg a szomszédoknál, ha valamijük elromlik, eldugul, vagy eltörik. Ha jól tudom, most is ott van valamelyiküknél, és mosógépet szerel.

Jelzett az óra, így kivettem a sütőből a húst, és utána a rizst is megkevertem, nehogy odaégjen. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, és egy mosollyal az arcomon mentem ki a konyhából, de nem Ian jött meg. Jamie volt az. Elég volt egyszer ránéznem, és tudtam, hogy valami baj van. Nagy baj. Lehajtott fejjel, lassan lépkedett felém, majd a nappali előtt elmenve bedobta az iskola táskáját. Észrevett, és szinte a karjaimba vetette magát. Amint szorosan átölelt, és arcát a vállamba fúrta és elsírta magát. Magamhoz szorítottam, miközben a hátát simogattam, és kicsit ringattam magunkat.

- Mi történt? – kérdeztem miközben az asztalhoz ültettem, és felöntöttem vízzel a rizst, hogy megfőhessen.

- Kaptam egy igazgatóit. – szólalt meg halkan, és majdnem kiesett a pohár a kezemből, amiben Jamienek adtam vizet. Elkerekedett a szemem, annyira megdöbbentem, mert eddig minta tanuló volt, és soha semmi gond nem volt vele a suliban. Leültem vele szembe, és megfogtam a kezét.

- Miért? – Rám emelte tekintetét, de nem mondott semmit. Egy darabig tartotta a kontaktust, majd megint lehajtotta a fejét, és nagyon halkan mormolt valamit. Háromszor meg kellett kérdeznem, mert még mindig nem akarta hangosabban mondani. Majd mégis megértettem. De nem tudtam felfogni. Ezt honnan tudnák? Hiszen nem mondtuk el senkinek. Pont ezért. Mielőtt azonban kinyithattam volna a számat, megint kinyílt az ajtó, és most már tényleg Ian jött meg. Amint meglátott minket az asztalnál, egy pillanatra megtorpant, majd mellém jött és adott egy csókot a számra. Jamie előtt soha nem vitte túlzásba. Levette a kabátját, majd kivett egy üveg sört a hűtőből, és csatlakozott hozzánk.

- Na, mi van öcskös! Történt valami a suliban? – majd kortyolt egy nagyot. Jamie kinyitotta a száját, de gyorsan az asztal alatt a lábába rúgtam.

- Áúúúúgy ahogy eltelt a nap. Kicsit lassan, meg nem is beszéltem senkivel, és nem is mondott senki semmi olyat, ami miatt verekedhettem volna. – De megváltoztatta a mondani valóját, ahogy a szemembe nézve meglátta, hogy tiltakozok ellene, és kicsit megdöbbenek. – Uncsik az órák. Vanda meséi szórakoztatóbbak voltak. – tette még gyorsan hozzá, és a pohár szélén kezdtek játszani az ujjai.

- Mi szórakoztató abban, hogy szinte leigáztunk egy-egy teljes fajt? És elfoglaltuk a lakóhelyüket? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. Rám kapták a fejüket, de inkább felálltam és kiszedtem a húst egy tálba.

- Nincs leckéd? Megcsinálhatod itt is, ha még Jaredék nem értek haza. Mondjuk a nappaliban. – bökött fejével az említett helység felé, mire Jamie csak sóhajtott egyet, és kiment. Hallottam még, hogy bekapcsolja a tv-t és, hogy Ian kitolja maga alól a széket. Mögém lépett és szorosan magához ölelt. – Mi történt valójában? Nem szokott Jamie ilyen lenni. És biztos, hogy elmondta neked. Szóval?

- Hallottad mit mondott, nem? Nincs más. – nem fordultam felé, és nem is akartam. Átlátott volna rajtam. De szerintem így is átlátott. Túl jól ismer.

Este kivételesen külön zuhanyoztunk. Melanie jött be – vagyis inkább törte be az ajtót – miután végzett az irodában, és Jamiet kereste. Ugyanis kapott egy levelet az iskolából, hogy Jamie verekedett. Persze megmondták azt is, hogy miért, de Mel nem akarta előhozni, amiért hálás voltam neki. Ian még mindig nem tudta, és nem is akartam neki elmondani. Így is túl sokat idegeskedik, ha ki kell mennem a házból, hát akkor, még ha tudná, hogy mi miatt verekedett Jamie. Hogy mi a téma a suliban. Vagy inkább ki.

Míg én fürödtem, ő átment Jaredhez. Nem kötötte az orromra, hogy miért én meg nem kérdeztem meg. Egyrészt nem bántam, mert nem kell tovább fenntartanom az álarcot előtte, hogy minden rendben van. Pedig nem volt. Egyáltalán nem.

Mikor először idejöttünk, az emberek nagyon meg voltak rémülve, ahogy a szemembe néztek, és meglátták az ezüstös csillogást. A Melék persze megpróbálták megnyugtatni őket, hogy nem bántok senkit, és én is úgy beilleszkedtem, mintha nem is az lennék, ami vagyok. Pedig az vagyok. Majd a szavak néha tettlegességig fajultak. Persze szerencsémre nem olyan durván, de volt, hogy például, nekem jöttek a lépcsőn, vagy ha bevásárolni voltam, azzal az indokkal vették el a szatyrokat a kezemből, hogy segítenek, majd ledobták a lépcsőházban. Ezt leginkább csak kamasz fiúk merték megtenni.

Ha anyákkal találkoztam – és gyerek is volt velük – a legtávolabb húzódtak tőlem, és olyanokat mondtak, hogy rá se nézz, messzire kerüld el, ő is olyan, mint azok, akik most utaznak, hogy más életet tegyenek tönkre, és hasonlók. Próbáltam őket eltitkolni Ian elől, amikor rá kérdezett, hogy miért vagyok ilyen búval bélelt, de amikor legurultam a lépcsőkön, azt nem igen tudtam csak azzal megmagyarázni, hogy megbotlottam. Legtöbbször viszont már nem vette be. Ő sem hitte el, hogy ennyire szerencsétlen lennék, hogy leesek a lépcsőről. De csak akkor, ha egyedül vagyok. Egy alkalom volt, amikor éppen hazafelé jött, fel a lépcsőn, és engem megint „bántalmaztak”. Kicsit helyre rakta őket, így lassan megszűntek az ilyen reagálások a megjelenésemre. De a mai tett, vagy inkább szavak, tényleg kiverték a biztosítékot.

A könnyeim folytak, miközben lassan lecsúsztam a zuhanykabin aljára. Nem tudtam, és nem is akartam tovább visszatartani a zokogásomat. Kezeket éreztem a vállamon, mely alám nyúlt és megemelve kiment a fürdőből velem. Lerakott az ágyra, majd gondolom a fürdőbe ment, hogy törölközővel körbetekerhessen. Mellém feküdt, és szorosan a mellkasára húzott. Belecsókolt a hajamba, majd tovább simogatta a hátam. Mintha az életem múlna rajta kapaszkodtam belé, és mégjobban kitört belőlem a zokogás.

- Sajnálom. – akartam volna folytatni, de elcsuklott a hangom a végére.

- Miért nem mondtad el, hogy mi volt a baja Jamienek valójában?

- Sajnálom. Én csak... nem akartalak, hogy még ezen is bosszankodj. Így is szinte te csinálsz mindent, ami kint van, vagy amit nekem kéne elintéznem. Te vásárolsz be, dolgozol, elintézel papírokat. Én meg mit csinálok? Egész nap a házban vagyok, főzök, és nézem a négy falat.

- Elszoktál menni bevásárolni. – közölte, és mintha szemrehányás is lett volna a hangjában.

- Nem akarok mindent rád hagyni, nehogy azt hidd, hogy....

- Hogy mi? Hogy eltartalak? Hogy csak arra vagy jó, hogy főzz, moss, takaríts rám? Vagy kielégítsd szükségleteimet? Nem Vanda. Én szeretlek. És nem nehéz ez nekem hidd el.

- Dehogynem! – csattantam fel, és kibontakoztam a karjaiból. Felültem, kihúzódtam az ágy szélére, felhúztam a térdeimet, és átöleltem őket. – Látom, hogy mindennap későn, és hullafáradtan jössz haza. Szinte lerogysz a székbe. Korán kelsz, hogy vásárolj, majd munkába mész. Miután megjöttél, még segítesz másoknak is. Szinte hétvégén sem vagy itthon. Velem. – elkezdet megint folyni a könnyeim, de nem foglalkoztam velük. Hagytam, hogy végig csorogjanak az arcomon.

- Te mondtad, hogy keressek munkát, amivel eltudok tartani egy családot! – kezdte felemelni a hangját, és megijedtem tőle. Velem még soha nem kiabált. Mégjobban összehúztam magam, és halkan szólaltam csak meg.

- De nem így. Nem úgy, hogy közben meg magadat fárasztod ki teljesen. Hadd dolgozzak én is! Keresek egy munkát a közelben.....

- NEM! – összerezzentem a hangjától – Láttam, hogy mit csinálnak veled, ha kimész innen! És csak egy alkalom volt, amit én láttam! Láttam, látom hogy tele vagy kék-zöld foltokkal, és ahelyett, hogy megmondtad volna, hogy mi történt, azt mondat elestél! Hazudtál!

- És mit tettél volna, ha megmondom az igazat? Elmész, és beléjük vered, hogy ne merészeljenek még rám sem gondolni? Én csak téged akartalak megóvni. Nem akartam, hogy miattam aggódj, és ne tudj a munkádra koncentrálni.

- Már késő. Ha elmész dolgozni, akkor meg azon fogok idegeskedni, hogy ott jól vagy-e, és élsz-e még. – morogta az orra alatt, de nem nézett rám. Elfordult, és elhúzta a száját. Elmosolyodtam, és közelebb kúsztam hozzá. Lassan fordult vissza felém, és ahogy az arcára simítottam a kezem, ős úgy húzta mosolyra a száját, és fúrta tekintetét az enyémbe. De egy perccel később már nem mosolygott. Megfogta a kezem, és az ölébe helyezte. – Mit mondott pontosan Jamie? Mert Jared nem teljesen mondta el az egészet. Annyit mondott csak, hogy rólad mondtak valamiket, ami nem tetszett Jamienek. – elhúztam a számat, és lehajtottam a fejem.

- Hogy miért rontom én még mindig itt a levegőt, meg, hogy állítólag minden éjjel kiosonok, és kisgyerekeket rabolok el. Legalábbis ilyenekkel riogatják a szülők a gyerekeket. Nem először hallom már. A lépcsőházban is mondanak érdekességeket. Velünk kapcsolatban is. – még halkabban mondtam az utolsó mondatot. Hitetlenkedve horkant fel, majd felemelte a fejem az államnál fogva.

- Bármit mondanak is, ne törődj velük. Bebizonyítottad nem egyszer, hogy te más vagy. És én így szeretlek. Meg Jared, Jamie, Melanie, Jeb, Doki, Kyle és a többiek. Téged, Vándor. Vanda. Igaz, hogy nincsenek itt, de nem felejtettek el ők se. Ha erre járnak, be szoktak hozzám ugrani, tankolni, vagy olaj cserére, és szinte CSAK te vagy a téma. Ma például Kyle, és Napfény volt itt. Bejöttek volna hozzád, de Napfény még nem igen szokta meg, hogy rejtőzködjön napszemüveggel, meg ne olyan félősen viselkedjen, hogy gyanút fogjanak esetleg.  Kyle is annyira védi, hogy ilyennek még nem láttam. Talán akkor, amikor elhozta Jodit, és téged keresett, hogy mentsd meg. – emlékeztem arra a napra. Nagyon is. Akkor döntöttem el először, hogy én is itt hagyom ezt a világot. De nem tudtam rajta segíteni. A beavatkozás után már nem ébredt fel Jodi. Doki próbálkozott vele, meg mi is szinte állandóan beszéltünk hozzá, de semmi nem tudta visszahozni. Így Napfény maradt. – Meg a bátyám attól is fél, hogy összeakadnak egy lélekkel, és Napfény mégis el akar majd menni. Bár én tartok tőle, hogy ott hagyná a bátyámat. Így nem is maradnak egyelőre sokáig egy helyen. Egy megfelelő kis házat keresnek nem messze egy várostól, de nem is benne. Valahogy a külvárosra gondoltak azt hiszem. De mondtam nekik, hogyha erre járnak legközelebb, nézzenek be. Régen láttad őket. – mosolygott rám, és arcomra simította a kezét. Elmosolyodtam és közelebb hajoltam hozzá. Ő is felém, így félúton találkoztak az ajkaink. Beletúrtam a hajába és szorosabban húztam magamhoz. Átültem az ölébe, így pont vele szemben foglaltam helyet. Felnyögött, ahogy kicsit mocorogni kezdtem az ölében. Valami nyomta a combom belső felét. De nagyon.

- Drágám. A telefonod nyomja a combom. – mondtam halkan, mert közben áttért a nyakam csókolgatására.

- Az nem a telefonom. – éreztem, ahogy belekuncog a bőrömbe, és apró csókokkal hinti be, majd fogai közé csippenti a bőröm. Mégközelebb próbáltam húzódni hozzá, de tényleg valami nagyon nyomott már. Ekkor felsóhajtottam, és mégis távolabb húzódtam tőle.

- Ian! – felsóhajtott, majd nyelt egyet. Lassan leemelt magáról és az ágyra ültetett. Értetlenül néztem rá. Most megbántottam? Ez miatt? Kinyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, de amint rá emeltem tekintetemet, belém fagyott a szó.

Ennyire zavarban még nem láttam. Az arca úgy nézett ki, mintha valami óriási dolog történt volna, vagy fog történni, és ő nem tudná, hogy hogyan mondja el, vagy kérdezze meg. Szerintem még akkor sem volt ennyire zavarban, amikor bevallotta, hogy szerelmes belém. A hajába túrt, és tett két lépést az ajtó felé, majd megfordult és megint tett két lépést az éjjeli szekrény felé. Vett vagy körülbelül tíz mély levegőt – lehet, hogy több volt, de nem számoltam már a tízedik után – majd szembe fordult velem, de olyan tanácstalan és kíváncsi lehetett az arcom, hogy elnevette magát, és elpirult. Elpirult?! Majd megtette, amiről Melanie már olyan sokat áradozott. Az eljegyzésük előtt, és az után is. Hogy milyen romantikus volt Jared. És mennyire zavarban volt. Alig tudott megszólalni, és többször is elkezdett róla folyni a víz, és izzadt a tenyere....

Arculcsapásként ért a felismerés engem is. Ian zavarban van. Nem néz rám. Rója a köröket. Folyik az arcán szinte patakokban a víz, és a farmerjába törli a tenyerét, és fél térdre ereszkedik előttem. Mit csinál?! Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a szemembe néz, és lassan a kezemért nyúl. Mintha rongybaba lennék hagytam neki. Vett még egy mély levegőt, majd megszólalt. Innentől már levegőt sem vettem.

- Vanda.... Tudom, hogy kb két éve ismerlek csak, de szerintem, amiken keresztül mentünk együtt, és hogy nem hagytál el még mindig, meg, hogy... – meghatódott mosoly húzódott az ajkaimra, ahogy próbálta összeszedni a gondolatait, és mintha egy betanult szöveget mondana fel, koncentrálást láttam rajta. Egy pillanatra becsukta a szemét, és ahogy ismételten kinyitotta szemét, és szemembe nézett, elrontotta a szöveget. Elnevettem magam, és a szabad kezem mutatóujját az ajkaira tettem. Lemondó sóhajt kaptam érte, és mielőtt megint elkezdhette volna megszólaltam.

- Ian. Szeretlek, és tudom, hogy te is engem, de az nem valami romantikus, ha Jared eljegyzési szövegét mondod el nekem. – elsápadva nézett rám, de én csak tovább mosolyogtam. – Melanie elmondta, hogy milyen izgatott volt Jared is, és szinte ugyanezt a szöveget kezdte el ő is. – elengedte a kezem és egy sóhaj kíséretében leült a sarkára. Én elé térdeltem, és két kezem közé fogtam arcát arra kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. – Lehet, hogy nem én vagyok a tökéletes feleség jelölt, és nem is leszek a legtökéletesebb feleség, de szeretlek. És érted bármire képes lennék. Igen. Igen, hozzád megyek. – nem akarta felfogni a szavaimat, vagy nem is ezt akarta kérdezni – ilyen hosszú hallgatás után már kezdtem azt gondolni, hogy esetleg én értettem félre a viselkedését –, de mielőtt teljesen elkeseredtem volna, megfogta az arcom, és megcsókolt. Szorosan magához ölelt és éreztem, ahogy szinte nevet, miközben engem csókol. Pár perc után levegő vétel miatt szakadt el tőlem, és nyúlt a zsebébe.

- Ez volt, ami nyomott. – egy ékszerdobozt vett elő, amit felpattintott és elővette a gyűrűt. Ismét kezébe vette a kezem és mielőtt felhúzta volna, engem felállított, ő fél térden maradt, és megint feltette a kérdést. Csak most egyszerűbben. – Vanda, hozzám jössz feleségül? – fülig érő mosoly terült el az arcomon, és kimondtam azt, amire már azóta vártam, hogy kimondhassam, mióta Melanie is kimondta.

- Igen. Örömmel hozzád megyek Ian O’Shea. – Felhúzta végre a gyűrűt, majd felállt és miután felkapva megpörgetett, vagy háromszor, végre meg is csókolt.

A gyűrű:

A túra 1.rész

Kollégista vagyok. Bár, ez az én családi állapotomban, egyáltalán nem meglepő. Apám alkoholista. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne gond, csak amikor sokat iszik, vagy haza jön és anyával veszekszik. Olyan is megtörtént már, hogy kezet emelt anyámra. Vagy ha nem jött haza, akkor meg valamelyik örömlánnyal volt. Anyámnál ott telt be az a bizonyos pohár, amikor megint részegen jött haza, csak most haza is hozott egy nőt.  Ő összepakolt és elment. Itt hagyott. Vártam rá napokat, heteket, hónapokat, de nem jött vissza értem. Pedig megígérte, hogy nem hagy itt.

Ezek után döntöttem el, hogy kollégiumba megyek. Hétvégén úgysincs otthon az „apám”. Vasárnap meg a lehető legkorábbi busszal eljövök hazulról. Csak azaz egy vígasztal, hogy jól kijövök a szoba-, illetve az osztálytársaimmal. Meg a tanárok és a csoportvezetőm, is kedves velem.

Ezen a hétvégén szerveztek nekünk, egy úgymond bennmaradós hétvégét. „Túrázni megyünk, viszont a hely meglepetés lesz.” – azt mondták. „Szombat reggel indulunk és estére már itthon leszünk. Aki szeretne, az haza mehet, de benn is lehet maradni a kollégiumban.” Ez volt az én szerencsém.

Egy erdő mellett szálltunk ki a buszból. Szeretem az erdőket. Mosollyal az arcomon néztem körbe. Mindenki kisebb csoportokban beszélgetett.

 - Eli! Gyere már! – szólt utánam az egyik szobatársam, Liz. Vele voltam szinte mindig. Futnom kellett, hogy utolérjem őket. Mindenki elkezdett sápítozni, mikor megtudtuk, hogy tizenkettő kilométert teszünk meg...gyalog! Tehát hosszú lesz az út. Még szerencse, hogy rétegesen öltöztem. Benn, az erdőben eléggé hideg volt, míg körülötte már melegen sütött a nap. Kicsit sáros volt az út és pár fa is próbálta az utunkat akadályozni, de nem tudott legyőzni minket. Volt olyan hely is, ahol keskenyebb volt az ösvény, volt ahol széles volt. Sajnos a szűkebb helyeknél találkoztam, egy pár pókkal. Útálom a pókokat...

Ha jól számoltam, akkor három dombra mentünk fel. Az egyik eléggé meredek volt, így elég sokan csúszkáltak vissza felének. Már mehettünk egy ideje, amikor azt kezdtem érezni, mintha figyelnének. Sokszor fordultam hátra, de sosem láttam semmit, és senkit sem.

Később megpihentünk a dombtetőn. Gyönyörű volt a táj. A kék ég, a napsütés, és ahogy a völgyek, meg a dombok váltakoztak. Vagy, ahogy a barna szántóföld találkozott a zöld, erdős dombbal. Sokáig elnézegettem volna még a tájat, ha nem jön mögém, az egyik osztálytársam és húz tovább.

Megint egy hosszabb úton mentünk. Át az erdőn. És megint éreztem, hogy valaki követ. Pedig senki sem volt mögöttem. Csak a sok zöld. Fák, bokrok, pókhálók, és a gazdáik, egy farkas, sok gaz, meg... Várjunk csak. Farkas?! Megint oldalra kaptam a fejemet, e már nem volt ott. Ágreccsenést hallottam baloldalról, de oda nézve már semmi nem volt ott. Megbotlottam a cipőm fűzőjében, de szerencsémre nem estem el. Lemaradtunk a csoporttól Lizzel. Mondtam neki, hogy menjen csak, én nem tévedek el. Mikor kötöttem meg a cipőmet, ágreccsenést hallottam megint mögöttem. Hirtelen álltam fel, és fordultam meg. És ott volt. Nem az a kicsi farkas volt, mint aminek képzeltem. Legalább másfél méterrel magasabb volt, mint én. A szürkének több árnyalatai voltak megtalálhatóak rajta. Velem egy magasságban tartotta a fejét. Gyönyörű fekete szemei voltak. Nem tudtam elszakadni tőlük. Éreztem, hogy a szívverésem kezd egy kicsit gyorsabban verni. Nem féltem már annyira. Sőt, egyáltalán nem féltem tőle. De megmozdulni sem tudtam. Pedig, ha éhes, nem kellene feltálalnom magam, mint előétel. Meg a csoportot is utol kéne érnem.

Ahogy én léptem egyet hátrébb, ő is velem együtt lépett előre. Szinte könyörgő szemekkel tekintett rám. Majd leesett, hogy mit akar.

- Vissza kell mennem a többiekhez. Tudsz segíteni vissza találnom? – nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg tőle. Nem hiszem, hogy értett belőle bármit is. Vagy mégis értette? Bólintott egyet, de határozottan. Furcsán méregettem. – Te...te érted, amit...mondok? – itt lehajtotta a fejét, és mintha szomorú lett volna. Közelebb léptem hozzá, mire felkapta a fejét, és én meg a hirtelen mozdulattól megijedtem, és visszaléptem. De pont egy kisebb gödör volt mögöttem, így elestem, és sikoltottam egyet. Aggódást láttam a szemében, mikor próbáltam felállni. Felém akart jönni, de megállítottam a kezem felemelésével. – Jól vagyok! Na, meg béna is. – jegyeztem meg halkan az utolsó mondatot.

Poroltam le magam, éppen, mikor elém lépett és az orrával megbökött finoman, hogy rá figyeljek.

- Mit szeretnél? – nem felelt. Hogy is felelhetett volna?

Lefeküdt előttem a földre, majd felállt, és úgy tett, mintha elindulna. Nem értettem. Utána várakozóan nézett rám. De én csak megráztam a fejem. Már vagy tizedszerre csinálta meg, de még mindig semmi. Fújtatott egyet – aminél olyan aranyosnak tűnt – és mellém lépett lassan, de közben végig a szemembe nézett. Nem mozdultam. Tudtam – vagy legalábbis reméltem –, hogy nem fog bántani, hiszen mégis csak fél órája ismerem. Óvatosan kezdett az út felé taszigálni az orrával. Na, ezt értettem végre. Hát elindultam. Mellettem jött, és mindig, mikor nem figyeltem a lábam elé, ő jelzett. Hálásan néztem rá. Mintha... Nem is tudom, milyen érzés kerített hatalmába. Nem féltem. Sőt! Biztonságban éreztem magam mellette. Már elég régóta mehettünk, mert már kezdtem nagyon fáradt lenni. Többször meg is botlottam. Megállított, és mutatott a hátára. De én csak megráztam a fejem és tovább mentem. Megint megállított.

- Nem akarlak terhelni. – mondtam és most elsőnek hozzányúltam. Mikor megremegett az érintésem alatt, jöttem tá, hogy mit is csinálok, de olyan selymed, és dús volt a bundája, hogy a fejétől végig simogattam az oldalát, és a nyakát. Behunyta a szemét, és mégjobban a kezemhez bújt. Hirtelen nyitotta ki a szemét, és hátra nézett. Megijedtem. Hallottam, hogy valaki, vagy valami van ott, de nem láttam semmit. Lehet, hogy csak egy állat volt. Csak az a kérdés, hogy milyen állat. Mielőtt kérdezhettem volna, megint a hátára mutatott – most már felszálltam rá – és elindult velem. Nem tudtam máshova, így a nyakába kapaszkodta, és rejtettem el a fejem.

Pár percig futhattunk, mikor éreztem, hogy lassít, majd megáll velem. Kilestem és egy csodálatos réten voltunk. Lecsúsztam róla, és a fejéhez léptem. Szinte tátva maradt a szám is. Megsimogattam megint a fejét. Oda mentem a közepére, és leültem. Várakozóan néztem rá, de megértette, és pár lépéssel velem szemben ült le. De szemével még mindig engem nézett. Sokáig néztük, így egymást. Majd végül én törtem meg a csendet.

- Van neved? Itt élsz? Hogyan kerültél ide? – csak úgy záporoztak belőlem a kérdések – Ne haragudj! – lehajtottam a fejem, de felemeltem, mikor hallottam a sóhaját – Lassabban tegyem fel őket? – bólintott – Oké. Itt élsz? – csak olyan kérdéseket tehettem fel neki, amikre tudott bólogatni. Most megrázta a fejét. – Átutazóban vagy? – láttam, hogy megfontolja a kérdést, de végülis rábólintott – Honnan jöttél? – csúszott ki a számon, de hiába kaptam elé a kezemet, mát nem szívhattam vissza – Bocs. – majd tovább kérdezgettem. Sok dolgot elárult. Igaz, a mi esetünkben elbólogatott, de így is jót dumcsiztunk. Én is sokat meséltem magamról. Szinte itta minden szavamat.

Eltelt pár óra, mire észbe kaptam, hogy nem egy farkas – aki kedves, figyelmes – társaságában kellene lennem. Ezt a kételyemet meg osztottam vele is. Szomorúan keltünk fel. Most nem szálltam vissza rá. Tovább akartam húzni az időt, amit még együtt tölthetünk. Lassan és búsan mentünk a másik mellett. Már lassan a nap is lefelé ment az égen. Így én is lassabban szedtem a lábaimat. Egy részről, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék a többieknek, hogy hova tűntem. Addig oké, hogy eltévedtem, de még tegnap este megmondta a tanárunk, hogyha eltévedünk, mindig maradjunk ott. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy nem szólhatok egy szót sem a farkasról. Ez nehéz lesz. És ekkor eszembe jutott, hogy lehet – sőt biztos –, hogy most látom őt utoljára. Ez miatt még szomorúbb lettem. Észleltem, hogy tol hátul, de én megálltam, felé fordultam, és a nyakába borultam zokogva. Hirtelen nem nagyon tudta, hogy mit is tegyen, de aztán lassan lejjebb ereszkedett, és a hátamra hajtotta a fejét. Szorosan öleltem.

- Nem akarok visszamenni. Veled akarok maradni. Tudom, hogy csak félnapja ismerlek, de... – nem tudtam befejezni, mert rám jött, egy síróhullám. Mélyeket lélegeztem, dús, illatos bundájából. Hallottam, hogy elkezd nyüszögni, és megpróbál eltávolodni tőlem. Még szipogtam egy kicsit utána, de mivel nem volt keze, nem tudott zsebkendőt adni, így lenyalta – pontosabban végig nyalta – az arcomat. Láttam, hogy mosolyog már ő is a végére. Hátra húzódtak ilyenkor a fogairól az ajkai. Ezen már én is nevettem és nyomtam, egy puszit az orrára. Fáradt lehettem már, a sok izgalomtól és gyaloglástól, meg a múlt éjjel is rosszat álmodtam, elnyomta m egy ásítást. De nem tudtam előle elrejteni. Szigorúan biccentett a háta felé. Nem ellenkeztem, csak engedelmesen felültem rá, és szinte bele bújtam a bundájába.

Nem sokkal később hallottam a többiek kiáltásait, amint a nevemen szólítanak. Itt lelassított, majd már csak sétáltunk. De még mindig az erdőben maradva. Előttünk helyezkedett el egy szántóföld. Ott voltak a többiek. Mi láttuk őket, de ők minket nem. A farkasom elé álltam, de nem néztem rá. Kicsit megemelte az államat az orrával, de túl nagy volt, így az végig csúszott az arcomon. Kicsit hideg és nedves volt, de mosolyogva töröltem le. Utána a szemeibe néztem, melyek vidámak voltak, de tudatosult bennük, hogy itt az elválás ideje. Elválunk. Talán örökre. Nem szólaltam meg, csak megint a nyakába borultam.

- Hiányozni fogsz. Farkasom. – súgtam a fülébe. Az utolsó szó után, még közelebb lépett hozzám. Megint hallottam, hogy megmozdul egy ág, és mi ijedten rebbentünk szét. De nem más volt, csak madarak szálltak fel, egy elszáradt ágról.

Utoljára belenéztem, még a farkasom szemeibe, majd végig simítottam a pofája két oldalán, nyomtam egy puszit a szemei közé, és hátat fordítva, gyors léptekkel elindultam az osztálytársaim felé.