Az álom
Írta: Elizabeth
Korhatár:
12
Megjegyzés:
Az eleje az első könyvben játszódik, amikor Dimitrijjel „tanul”, a vége felé a
harmadik könyv vége, még mielőtt útnak indult volna. Meg persze belekevertem
Adriant, és Masont is egy kicsit.
Szereplők:
Rose, Dimitrij, Mason, Adrian
Ez a reggelem is ugyanúgy
kezdődött, mint az elmúlt egy hétben bármelyik. Reggel felkelek, elkészülök,
kimegyek az edzőteremhez, találkozok Dimitrijjel – minden második napon leszúr,
hogy miért kések – majd edzünk, én vágyakozok utána, majd mégtöbbet edzünk, még
többet vágyakozok utána, és a tekintetemet, néha rajta felejtem – főleg a
hátsója tájékán, meg a mellkasán, meg a hátán, ahogy az izmok meg-megfeszülnek
ahogyan mozog –, majd megint edzés, vágyakozás, tekintet rajta felejtés, és ez
így megy majdnem egésznap. Utána, már csak álmodozok róla.
Ma reggel viszont szédültem,
kicsit hányingerem is volt és majd’ szétrobbant a fejem, mikor felakartam kelni. Először vissza is
estem az ágyra. Nem tett jót, hogy tegnap éjfélig buliztam. De hát olyan szépen
kérték a fiúk. És Lissa is ott volt, és ugye vigyáznom kell rá. Meg Mason is
ott volt. És ő a barátom.
Az ebédlő felé vettem az irányt,
Dimitrij már az ajtóban állt. Vagyis azt hiszem, hogy ő az. Neki van csak olyan
hosszú bőrkabátja, ugye? Zsebre dugott kézzel járkált az ajtó előtt, de amint
észrevett megállt, és rám függesztette tekintetét. Tetőtől talpig végigmért.
Majd mikor meglátta értetlen tekintetem, mintha bosszúsan megrázta volna a
fejét, és tett felém két lépést. Meggyorsítottam lépteimet, mikor elé értem
akadtam csak ki. Tényleg nem jó, ha iszok, és bulizok, másnap meg Dimitrijjel
találkozok. Ez már sok így egyszerre. És ha még hozzáveszem, hogy megint azt
akarja amire gondolok, hogy akarja. Nem fogom neki megtenni. Most nem!
- Nem! Felejtsd el, hogy reggeli nélkül megint neki álljak
futni! Ráadásul...
- Neked is jó reggelt! Remélem te is jól aludtál! És nem,
valóban nem fogsz reggeli nélkül futni. Szóval, ha lehiggadtál, akkor ehetnénk.
– Egy másodpercre lefagytam és szinte tátva maradt a szám, hogy felfogjam, amit
mondott. És ahogy mondta. Most meg miért mérges? Már megint mit csináltam?
Talán észrevette, hogy kicsit másnapos vagyok? És értelmezzem is. Enni fogunk. Igen.
Eddig is ettünk. Vagy várjunk csak... Együtt. EGYÜTT?! Tényleg?! Valószínűleg
megelégelhette, hogy én még mindig az ajtóban állok, mert felhúzta a
szemöldökét, és befelé intett. A kis türelmetlen. Megráztam a fejem és szinte
elviharzottam mellette.
Negyed órával később már a teremben álltunk.
- Átvesszük az támadásokat, és védekezéseket is.
- Minek? Azokat tudom. – De szinte még be sem tudtam fejezni
a mondatomat, már a földön találtam magam. Egy pillanatra a levegő is kiszorult
a tüdőmből. Köhögve fordultam az oldalamra, és szúrósan néztem Dimitrijre. De ő
csak karba tett kézzel állt és vigyorgott. Vigyorgott!! Hogy milyen szép a
mosolya...
- Ha tudnád, akkor most én lennék a földön, és nem te.
Ismétlés a tudás atyja. Nem mondták még? – Még mindig vigyorgott, de valahogy
olyan furcsa volt a szeme.
- De, akkor mégsem tudom. – morogtam az orrom alatt, feltápászkodtam
és elé álltam.
Órákon keresztül csak átvettünk
mindent. Mikor elsajátítottam – szerinte végre rendesen egy ütést – letámadott
egy másikkal. Amit szerinte tudnom kellene, mert alap. Pf, ja. Szerinte. Ha ezt
tanulom, akkor ne jöjjön nekem azzal, mert persze, hogy még csak ezt tudom. Na,
jó ez értelmetlen volt.
Délután ötkor már úgy mozogtam,
mintha lassúfelvétel lennék. Próbáltam tartani magam, de fájt a fejem, kezdett
elmenni a látásom. Egyre jobban. Párszor szóvá is tette, hogy belassultam mire
közbe szóltam volna, hogy elfáradtam, megint a földön voltam. Az utolsó ilyen
alkalmat, már kiprovokáltam – hogy azért én is vissza tudjak vágni valamivel –
és meg is kaptam. Gáncsolni akart éppen, de mivel számítottam rá, felugrottam,
és mögé kerülve lefogtam a karjait, majd löktem rajta egyet, miközben az egyik
térdét rúgtam el. Nem kíméltem. Minek tettem volna, ha azt mondta, hogy adjak
bele mindent? Igaz kicsit felszisszent. Lehet, hogy megleptem, vagy direkt
csinálta, de sikerült végül leterítenem. Megfordult, így a hátára esett, én meg
a mellkasának csapódtam. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, és felhúzott
szemöldökkel néztem le rá.
- Na, erre mit lépsz, elvtárs?
Először nem esett le, hogy mi a baja, majd lassan felfogtam,
hogy miért veszi gyakrabban a levegőt, és néz olyan furcsán a szemembe. Pár
centire volt egymáshoz az arcunk. Szinte éreztem a leheletét is az ajkaimon. A
mosoly egyre halványabb lett az arcomon, majd teljesen lefagyott, ahogy az
ajkaira néztem. Vajon az ízük is olyan jó lehet, amilyen jól néznek ki? Mielőtt
jobban bele merülhettem volna a dologba, átfordította magunkat, így én voltam
alul. Mellettem megtámaszkodott a karjain és a szemembe nézett. Még mindig.
- Engedj el! – Nem
tudtam miért mondja addig, míg meg nem próbált leszállni rólam, csak hogy én az
ingébe kapaszkodtam a mellkasán. Éreztem az élt a hangjában, így inkább tényleg
elengedtem. – Mára befejezzük.
- Miért? Már kezdtem belejönni! – ugrottam fel
felháborodottan – Most azért ami az előbb történt?
- Én... Nem. – Hangosan is kimondtam? Vigyáznom kell, miket
beszélek. Pláne előtte.
- De hiszen nem történt semmi! Ha most abba hagyjuk, akkor
holnapra felejteni fogok. Vagy az a baja, elvtárs, hogy én terítettem le, és
nem ön engem? – Legjobb védekezés a támadás elv sem jöhet rosszul. Eddig nem
igen használtam, de mostantól fogom. Fejét rázva fordult felém lassan. Mosoly
volt a szája sarkában. – És amúgy is! Ha nem tudom bepótolni az anyagot, akkor ki
fognak rúgni, és Lissa mellé más fog kerülni. Azt meg nem engedhetem meg!
Szóval gyerünk! Csináljuk! – vettem fel támadó pozíciót, de ő csak megrázta
megint a fejét, és elfordult – Hé! – tettem felé egy lépést, de nem jutottam
tovább.
- Ezt előbb tedd fel! – majd felém nyújtott egy kendőt.
- Nem fázik a fejem.
- Nem is azért. A szemed kösd be vele, ha nem tudnád.
- És minek is ez? – de közben már félig felraktam.
- Ha egy strigával harcolsz, fogsz harcolni, - javította ki
magát – nem mindig tudsz majd a szemedre hagyatkozni. Ők látnak a sötétben is,
te nem igazán. – Majdnem rászóltam, hogy akkor majd sötétben nem harcolok, de
inkább visszafogtam magam. Dühített, hogy fáj a fejem, és hogy még mindig itt
vagyok. Helyére igazítottam a kendőt és vártam, de nem történt semmi.
- És most akkor mit is gyakor.... – de megint nem tudtam befejezni,
mert egy falat éreztem meg a hátamnál. Nem erősen, de azért oda ütött a bordáimhoz.
Miért nem hagyja, hogy befejezzem a mondataimat? Körülbelül félóra telhetett el,
mikor egyszer csak lekapta a fejemről a kendőt.
- Hé! Már kezdtem megszokni! Mire belejönnék valamibe
addigra elveszed, vagy megszünteted! Ez így nem ér, elvtárs! Nagyon nem! – de ő
csak elmosolyodott és megszólalt.
- Vége az edzésnek. Holnap találkozunk.
Lihegve mentem fel a szobámba.
Vagyis akartam csak, mert megláttam valakit, amint az épület falát támasztja és
dohányzik. Ki lehet az? Tudtommal itt senki nem dohányzik. És nem is
dohányozhat. Felé vettem az irányt. Rám pillantott és mosolyra húzta száját.
Furcsán méregettem. Mintha ismerős lenne, de nem tudom hova tenni. Idősebb,
mint a végzősök közül bárki, és nem is olyan a tartása, mintha idevalósi lenne,
de akkor mégis ki ez? Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de nem jött ki
rajta hang, mert eldobta a cigit, és felém fordította az arcát. Sima farmert,
és sötétkék inget viselt. Amint feljebb ért a tekintetem az arcára,
rádöbbentem, hogy ki is ő. Már csak azt nem értettem, hogy mit keres itt?
Ilyenkor?
- Adrian...
- Kicsi dampyr... – biccentett egyet felém, majd ő is felém
lépett.
- Te mit keresel itt?
- Máskor is volt már, hogy meglátogattalak álmodban. Meg
mondtam már, hogy én ott vagyok, ahol akarok, és akkor, amikor akarok. Tudod,
én megtehetem. – még mindig mosolygott. Már nem tudtam eldönteni, hogy azon-e,
amilyen fejet vághatok, vagy esetleg valami más oka van. Vagy ő mindig
mosolyog?
- Igen, de most nem álmodom. És amúgy is. Nem kéne itt
lenned. Hiszen nem is ismerlek még. A síparadicsomban fogunk először
találkozni, nem?
- Már hogyne ismernél? Mi az beverted a kis dampyr fejed,
miközben gyakoroltál Eddie-vel? – elnevette magát, mintha valami vicceset
mondott volna. Én meg csak mégjobban nem értettem, amit mond. De most már
magamat sem nagyon. Vagy, hogy mi történik körülöttem.
- Eddie-vel? Nem vele voltam. Dimitrijjel... – Miért lettem
volna Eddie-vel, amikor, most ment el Dimitrij?
- Már értem. – szomorúan felsóhajtott, és a szemembe nézett.
- Akkor magyarázd el, mert én nem.
- Rose. Dimitrij meghalt. Pár nappal ezelőtt. Striga támadás
történt. Követtétek őket a fészkükbe és akkor az egyik elkapta. Próbált
szabadulni, de nem tudott, és....
- Ne! Ne mond ezeket, ez nem igaz. Az előbb jött ki abból az
épületből! – szinte már kiabáltam vele, de ő még mindig csak zsebre dugott
kézzel állt előttem, és nézett rám. Valahol éreztem, mintha igazat beszélne, de
nem akartam felfogni. Pillanatok alatt megfordultam és visszafutottam a
teremhez. Üres volt. Átfutottam az ebédlőhöz, és a köztük lévő épületekbe is
benéztem, de azok is üresek voltak. Az ebédlőből lépett ki éppen Mason. Oda
kiáltottam neki, mire megtorpant. Aggodalmasan nézett végig rajtam.
- Mason!
- Szia, Rose. Miben segíthetek?
- Láttad... valahol... Dimitrijt? – fulladtam még egy kicsit
a futástól, és az érzéstől, hogy ez az egész igaz.
- Rose, nincs itt senki más. Csak te, Adrian, meg én.
- De....
- Rose. Én már meghaltam. Amikor azokat a strigákat
kergettük. Most csak a fantáziád, a képzeleted szüleménye vagyok.
- Mi? Már miért lennél az? Ez nem... Te is akkor, amikor
Dimitrij...?
- Nem. Én hamarabb. Sajnálom!
Zihálni kezdtem és forgott velem
a világ. Nem fogtam fel, vagy nem akartam felfogni, hogy ez tényleg igaz lenne.
- Rose! - hallottam, ahogy szólongatnak, de nem tudtam oda
figyelni rájuk. Már nem. Képek kezdtek lepörögni előttem. Ahogy egy pincében
vagyunk páran, de az arcokat nem látom, csak homályos foltokat, ahogy egy
striga megöli Masont, és én nem tudom megmenteni, ahogy strigák özönlenek be az
Akadémia területére, ahogy egy barlangnál állok, befelé nézek, és látom
Dimitrijt, ahogy elkapják. Majd egyszerűen magába szippantott a sötétség.
Kipattantak a szemeim, és
Adriannal találtam szembe magam, mire egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a
mellkasomból, miközben össze is szorult, ahogy visszagondoltam az álmomra. Csak
egy álom volt. Egy rém álom, ami valóra vált. Elmosolyodtam, miközben könnyeim
utat törtek maguknak az arcomon. Nem is tudom, hogy min mosolyogtam. Talán
azon, hogy..... Nem tényleg nem tudom megmondani. Ijedtből átváltott Adrian
tekintete gyengédebbé, majd egy szó nélkül magához ölelt. Ekkor tört ki belőlem
igazán a sírás. Arcomat mellkasába temettem, és tudtam, hogy máshol nem tehetem
meg, így minden erőmmel szorítottam magamhoz.
Ha lenyugszom, meg
kell neki mondanom, hogy erről a kifakadásomról egy szót sem szólhat, vagy
megismeri a harcias Rose-t is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése