Egy mese kezdete

Minden mese azzal kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt…. Majd happy enddel végződik. Hogy ez a mese mivel kezdődik, azt itt megismerjük. De, hogy mivel végződik…?

1986. június

Sikerült egy olyan helyet találnunk, ahonnan nem kellett egy hét után elmenni. Most munkát keresek. Vagyis ezt mondtam Annának. Valójában, nevelőszülőket kerestem. Nem nőhet fel a húgom ilyen körülmények között. Egyik raktárból, a másikba haladva, menekülve. Látom a szemén, hogy bántja, ahogy más lányok játszanak a szüleikkel, ahogy egy-egy kapun vidáman jönnek ki az anyukájuk kezét fogva. Tudom, hogy nem fog neki örülni, de én csak a javát akarom. Minden hirdetőtáblát végignéztem, valami munka után egy családnál. Nevelőotthonba nem akartam engedni, mert onnan soha, de soha nem került volna ki. Olyan helyet kerestem, vagy akartam találni, ahova talán, be is fogadnák… De semmit sem találtam.

Egy hét múlva még mindig semmi hír nem volt. Megpróbáltam beszélni emberekkel, hátha felfogadnának munkásnak. De vagy azt mondták, hogy nincs munka, vagy hogy nő vagyok, nem vesznek fel.

Hat nappal később már csak a város főterén üldögéltem, a szökőkút mellett és néztem, ahogy a húgom, Tacsival – a hozzánk szegődött tacskóval – az élen, kergetik a galambokat. Megmosolyogtam őket. Balra fordítottam a fejem és akkor észrevettem a férfit. Egy nő ment oda hozzá a férjével és felénk kezdték mutogatni. Összevonta a szemöldökét a rendőr, majd mondott nekik valamit és elindult felém. Azonnal felálltam, odakiáltottam a húgomnak és kézen fogva siettem az ellenkező irányba. Elővette a sípját a rendőr, belefújt és utánunk kiáltott, hogy álljunk meg.

- Miért futunk? – lihegte Anna.

- Kell egy kis testmozgás.

- És az a bácsi, miért fut utánunk?

- Tudod… Fogócskázunk, érted? Megfogtam és most ő a fogó. – berántottam egy sikátorba és megálltam a fal mellett. Nem akartam őt veszélynek kitenni, így itt kell hagynom. – Nagyon figyelj rám, érted? Itt kell maradnod! Bújj el a kuka mögé, és maradj csendben. Tacsi is veled marad. Majd ő vigyáz rád. Csak akkor gyere elő, ha én jövök érted, megértetted?

- De én miért nem játszhatok veletek? – biggyesztette le az ajkait.

- Mert… - meghallottam, ahogy a talpa a betonhoz ér erősen és nem maradt több időm már. – Csináld, amit mondtam. Senkinek nem szólhatsz egy szót sem, világos? – bólogatott. Adtam egy puszit a homlokára, majd elindítottam. Amint leguggolt, én futni kezdtem visszafelé.

Két sarkot futottunk, mire láttam, hogy kezd lemaradni. Elmosolyodtam, majd ahogy visszafordultam előre, beleütköztem valakibe. A lendülettől egyből hanyatt estünk, mindketten. Beverhettem a fejem, mert egy pillanatra csillagokat láttam és elsötétült a világ. Ahogy becsuktam és újra kinyitottam a szemem, egy angyal hajolt felém, szóval, lehet, hogy meg is haltam.

- Nem, nem haltál meg. – elmosolyodott, megfogta a kezem és talpra állított. Megszédültem és a mellkasán kellett megtámaszkodnom, hogy visszakapjam az egyensúlyomat. Megakartam köszönni, de semmi hang nem jött ki a számon. Csak a szemit tudtam nézni.

- Meg…áll…ni! – felkaptam a fejem a hangra és megláttam a rendőrt, amint  térdére támaszkodva áll mellettünk egy méternyire és levegő után kapkod. Ha nem enne olyan sok fánkot, bírná az iramot. Ki akartam szabadulni a férfi karjaiból, de azok még erősebben fogták a derekamat.

- Mi történt biztos úr? – kérdezte a karok tulajdonosa.

- Ez a … nő… meg a kölke… itt koldulnak mindennap a főtéren. És most végre fülön csíptem őket, uram. Elnézését kérem, amiért önhöz mert érni, ez a…. – azzal megfogta a karomat, és elrántott a fiatal férfitől. Méghogy ez a…. Na, adok én neked olyat, hogy...

- Na, de biztos úr! Egy hölggyel nem bánunk így. – lefejtette a karomról a rendőrnek a  kezét és maga mellé állított. – Biztos vagyok benne, hogy megtudjuk oldani, ezt a kis kellemetlenséget máshogy is, mint hogy elvigye az őrse a lányt. Igazam van? – elragadóan mosolygott rá és megszorított a kezemet.

- De… Értettem uram. – meghajolt a rendőr, én meg önelégült vigyorra húztam számat.

- Remek. – felhúzta ajkait a fogáról mosolygás közben így megláthattam vakítóan fehér fogait. – Artúr, kérem fizesse ki a lányért az óvadékot. További szép napot biztos úr!

- Önnek is uram… - motyogta a rendőr, majd mérgesen rám pillantott. Én csak megrántottam a vállam és elsétáltam a megmentőmmel. Balra kanyarodtunk a saroknál, majd megálltunk. Maga felé fordított és kérdőn nézett rám. Megköszörültem a torkom és megszólaltam:

- Nagyon szépen köszönöm, amit értem tett. Hálás vagyok érte….

- Kevin. – még mindig mosolygott és nagyon nem akart elengedni.

- Hálás vagyok érte, uram. – biccentettem egyet, majd elsétáltam. Vagyis csak tettem volna, mert a karom után kapott és szembe fordított magával.

- Én bemutatkoztam, de te még meg sem mondtad, hogy ki hálás nekem. – mosolygott. – És természetesen ara is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett megtennem érted ezt. Mi történt? – elkaptam a pillantásomat róla. Nyeltem egyet és úgy gondoltam, hogy nem mondom el az igazat. Sőt, semmit sem mondok el! Mit gondol, ki ő? Segít valakinek és az már rögtön bevallja az életét?

- Nem lényeg, hogy én kivagyok. Elnézést, de mennem kell.

- Hova sietsz ennyire? Udvariatlanság, ha nem mondod meg a nevedet.

- Sajnálom, de nem tanultam illemet, uram. Köszönöm még egyszer, hogy megmentett a börtöntől. És sajnálom, hogy önnek ütköztem. További szép napot, uram! – egy tömeg haladt el mellettem, akik közé bevetettem magam, így eltudtam futni előle.

Visszamentem a sikátorhoz és a húgomat kerestem. Kétszer jártam végig, de sehol nem találtam. Bele rúgtam a közelebbi kukába, mire az felborult. Ekkor hallottam meg egy vékonyka hangot a túloldalról.

- Ő az. De szerintem nagyon mérges, amiért nem tartottam be, amit mondott, szóval most jobb lenne, ha mennék. – elindult felém futva, így én is azonnal futni kezdtem felé, de amint tovább vándorolt a tekintetem, hogy kitől futott, megtorpantam és bennem ragadt a levegő.

- Ennyire ijesztően nézek ki? – elnevette magát a saját viccén. Beletúrt a hajába. Igen, ijesztőnek nézett ki. Ijesztően jóképűnek. – Aranyos a … lányod. – bátorítóan mosolygott rám, de éreztem a kételkedést a hangjában. Közelebb lépett. Ekkor odaért hozzám a húgom, majd átölelte a derekamat.

- Sajnálom, én csak….

- Ezt majd még megbeszéljük később. – de nem vettem le a tekintetem Kevinről. Magam mögé toltam Annát és kihúztam magam.

- Ne nézz már így! – körbenézett, de még mindig jött felénk. – Nem akarlak feljelenteni, vagy bántani, vagy hasonlók. Segíteni szeretnék.

- Már megtette, uram. Nem engedte, hogy elvigyen a rendőr. Ennél többet nem tehet, és ne tegyen értem. – ahogy közeledett én úgy hátráltam.

- Kérlek tegezz. Nem vagyok olyan öreg még, hogy magázz. És ne Annát hibáztasd. Én voltam az, aki meglátta, hogy egy kukánál van, így segíteni akartam. De azt mondta, hogy nem mehet el innen, mert te azt mondtad neki, Bella. Igazán szép neved van. Az Izabellából?

- Nem. Annabellából. Mit akar tőlünk? – elöntött a harag, hogy kifecsegte a nevünket a húgom és szóba állt egy idegennel. Még akkor is ha az az idegen segített már egyszer és olyan jól néz ki, hogy szinte folyékonnyá válnak tőle a csontjaim és meghűl a vér az ereimben egyszerre.

- Hallottam, hogy munkát keresel. Én pedig munkást. Talán megtudnánk egyezni valahogy. Már ha nem bánod a fizikai munkát.

- Bármit megteszek. – csúszott ki a számon. Pedig nem akartam. Leszidom a húgom, amiért szóba áll vele, én meg bármit felajánlok neki. És ha ő a baltás gyilkos? Hátrafordult egy másik férfi felé, akinek mondott valamit, mire az elment.

- Akkor kérlek gyere velem. – felém nyújtotta jobb karját, de bizalmatlanul nézegettem.

- Kérlek… Nem akar bántani, gyere. – kezdett a húgom húzni felé. Először nem akartam, de ahogy tovább néztem, nem tudtam már nemet mondani neki. És ha ennyire megkedvelte a Anna, akkor talán őt is befogadja. Ahogy mellé értünk, a kezébe tette a kezemet Anna. Hihetetlenül finom volt a keze érintése. Megszorította a kezemet és elindult az utcára.

- Artúr ide hozza a kocsit. Ő a…. hogy is mondjam? Barátom, jobb kezem. Ha bármire szükséged lenne esetleg neked is, csak szólj neki nyugodtan. – oldalról rám pillantott és ment tovább.

Az utca végében álló parkolóba mentünk. Egy hatalmas fekete terepjáró mellett álltunk meg. Kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, amin a húgom már be is szállt. Én még mindig nem bíztam benne. Egyik részem azt súgta, hogy bízhatok benne, de volt egy olyan részem, ami azt mondta, hogy féljek is tőle. Ez volt a kisebb rész. Így beszálltam én is.

Útközben a húgom szinte rátapadt az üvegre, úgy bámulta az elrohanó tájat mellettünk. Elől Kevin megpróbált beszélgetni, de én csak tömören válaszolgattam néhány fontosabb kérdésére. De amint azt kérdezte, hogy hol vannak a szüleink, elfordítottam a fejem és a húgomra pillantottam. Nem hallotta meg a kérdést, vidám tovább nézegetett ki az ablakon. Vagy csak nem foglalkozott a kérdéssel. Nem tudtam.

A visszapillantóból rám nézett a fiú, én pedig a szemibe nézve közöltem vele:

- Meghaltak – lefagyott a mosoly az arcáról és együtt érzően nézett tovább. Kinyitotta a száját, de én közbevágtam. – Ne! Kérlek, ne mondd hogy sajnálod. Nincs rá szükségem.

- Nem is akartam azt mondani. Nem sokára megérkezünk. Megmutatom a szobátokat, ahol lefürödhettek és pihenhettek egy kicsit. Hét órakor vacsorázunk. – egy bólintással jeleztem, hogy megértettem, majd az ablak felé fordultam én is. Reméltem innen nem tesznek ki minket egyhamar. Bár a szépfiút elnézve… egy darabig itt maradunk.

… az elejét megismertük a mesémnek. A folytatást pedig majd az élet hozza magával…

- Végeztél, szívem? – lépett be a szobába a férjem.

- Igen. Pont most. – mosollyal az arcomon csuktam össze a laptopom és fordultam Kevin felé.