Utolsó percek

Ti már gondoltatok arra, hogy milyen lehet a halál? Hogy hová és mikor jön érted? Álmodban vagy máshol? Az iskolában a folyosón? Vagy testnevelés órán, mikor eltalál egy labda? Esetleg az utcán, elüt valami: egy kocsi, ami nem áll meg, de te mégis lelépsz elé; vagy a piroson hajt át, míg te a zebrán keresztül sétálsz? Idős leszel, vagy fiatalon ragad el? Lesz időd elbúcsúzni azoktól, akiket szeretsz? Lesz időd megbocsájtani azoknak, akik bántottak vagy rosszat akartak neked? Lesz időd, hogy te kérj bocsánatot azoktól, akiket megbántottál? Mindent elérsz addig? Meg tudod válaszolni majd az élet nagy kérdéseit? Megismered az igaz szerelmet?

Furcsa kérdéseknek tűnnek, így hirtelen soknak is. Talán soha nem is kapunk rájuk választ. Hiszen senki sem látja a biztos jövőt, mert az a döntéseink alapján változhat. Még ha abban a bizonyos „nagykönyvben” meg is van írva, akkor is becsúszhat egy kis baki. Bárkinek, bárhova, bármikor. Még ott is, ahol a szülők már jóval előre eltervezik, hogy mi lesz a gyermekükkel, mikor felnő, mi lesz belőle: orvos, ügyvéd, tanár, jogász? Mindegy. Csak úgy legyen, ahogy ők megmondták. Ahogy ők eltervezték.

De mi történik akkor, ha itt is közbejön egy kis baki? Ha megtagadja a gyerek a szülei akaratát? Két választása lehet: vagy lassan beletörődik, vagy megszökik, esetleg lázad. De annak a következménye is az első lehetőség.

Én a másodikat választottam, de most már így visszagondolva... bánom. Nagyon is. Hiszen ha elfogadom, hogy új életet kell kezdenem egy teljesen idegen helyen, emberek között, a barátaim nélkül, akkor nem történek meg mindez.

Természetesen elsőnek ijesztően hangzott. Kinek nem hangzott volna annak? De nem biztos, hogy olyan rossz lett volna. Ha végighallgatom anyámat – és nem rohanok ki az első mondata után –, akkor nem lennék itt. Most mondhatnám azt is, hogy sok minden összejött, betelt az a bizonyos pohár, és azt mondtam, hogy elég! Nem bírom tovább! De nem mondtam. Hiszen a szüleim csak jót akartak nekem, ugye? És apám sem tehet róla, hogy kapott egy jobb állásajánlatot az ország túloldalára. De én önző módon nem akartam elmenni. Itt is nehezen tudtam beilleszkedni. Minden nap hazafelé menet majdnem eltévedtem. Eleve ide sem akartam jönni. Nagyon nem. De aztán befogadtak az iskolában is. Talán elfogadtak volna, lettek barátaim, ellenségeim, ismerőseim. Akkor, ott is be tudtam volna illeszkedni vajon? Megszokták volna, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Hogy nem vagyok „tömeggyártmány”. De soha nem fogom megtudni már, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha végig hallgatom anyát. Mi lett volna, ha egy sóhajjal felmegyek és elkezdem az összepakolást. Ha csendben elmegyünk, el sem köszönve a barátaimtól. Vagy mi lett volna, ha én azt mondom, hogy igenis maradok, mert elegem van a folytonos költözködésekből.

Az elrohanásom miatt vagyok itt, ahol most vagyok. A hideg és nedves aszfalton egy kocsi alá szorulva. Hogy kerültem ide?  A válasz roppant egyszerű: mikor hazaértem, anyát és apát az ebédlő asztal mellett ülve találtam. Nagyon csendben voltak. Rossz érzés kerített hatalmába. Ledobtam a vállamról a táskám, és lassan közelebb mentem hozzájuk. Pár papír feküdt előttük az asztalon. Anyán láttam, hogy nem rég sírhatott, apám pedig összekulcsolt kézzel ült és a papírokat bámulta meredten. Megkérdeztem, hogy mi történt, de nem válaszoltak. Lassan nézett rám anyám és kérte, hogy üljek le. Engedelmeskedtem, közben pedig a szemem a papírokra tapadt: állásajánlat…. Ennél a szónál leragadtam és hitetlenkedve néztem a szüleimre. Nem akartam felfogni, és elhinni, hogy tényleg az történik majd, amire gondolok. De aztán anya belekezdett az egészbe, és én fejrázva kilöktem magam alól a székem, az asztalra csaptam és mindent hozzájuk vágtam, ami csak az eszembe jutott hirtelen. Megmondtam, hogy miattuk nem tudok rendesen beilleszkedni sehova, mert amikor már megszoknának, költözünk. Hogy miattuk vagyok olyan, amilyen. Kegyetlen voltam akkor, és ott, velük. Azokkal, akiknek az életemet köszönhetem. A papírokat hozzájuk vágtam, majd kirohantam az ajtót, becsapva magam után. Hallottam még, hogy anyám utánam kiált, és keserves sírásba kezd. Hallottam apám üvöltését, hogy azonnal menjek vissza. De nem foglalkoztam velük. Egy valakit tudtam csak, hogy soha nem hagyna el és nem csapna be, így hozzá futottam. Jobbra fordultam a házunk előtt. Már teljesen sötét volt, az orromig sem láttam volna, ha nincsenek az utcán lámpák. Kétutcányit futottam teljes erőmből, majd hirtelen balra fordultam és ez lett a vesztem. Nem figyeltem, mikor az úton átrohantam. Igazából semmire sem figyeltem. Csak sírtam és rohantam. Minél távolabb akartam lenni a szüleimtől, annál közelebb a barátomhoz. Későn vettem már észre a autót. És az is engem. Dudált és fékezett, de már túl közel voltunk egymáshoz. Az aszfalt is csúszott, mert esett, s azóta is esik. Csak a csapódás hangjára, az ütődés érzésére emlékszem, és hogy fáj. Szörnyen fáj... Egész testemben. Minden porcikámat éreztem akkor. És most is érzem…

Később, lassan magamhoz térve, kezdtem csak a külvilágot érzékelni. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, és mi történt közben. Csak annyit tudok, hogy semmimet sem vagyok képes mozgatni. A vér íze van a számban és olyan, mintha meg akarna fojtani. A hátamon fekszem, mert látom a sötét eget. Az arcomra esik az eső, a könnyeimmel együtt leperegnek a cseppek az arcomról. Sokaktól hallottam már, hogy a halálunk előtti pillanatokban lepereg az életed a szemed előtt. Hát, ez nem történt meg eddig. Talán azt jelenti, hogy nem halok meg? Pff… Kötve hiszem. Egy ilyen ütközés után ki az, akit élve szednek ki a kocsi alól? Szerintem senkit…

Hallom a mentők fülsiketítő szirénáját... Az emberek kiáltásait, ahogy nyugtatni próbálnak, és segítséget hívni...  Nem értem, miért nyugtatnak. Nem félek, nem vagyok rémült, ideges meg pláne nem. Nem hisztizek, nem csapkodok... Egy szóval nem is csinálok semmit sem… Mert nem is tudnék. Akkor minek mondják? Vagy talán magukat akarják így megnyugtatni? Hogy minden rendben lesz, sikerül megmentenünk a lányt? Szólnék nekik, hogy fejezzék már be. Hallom, ahogy tanácskoznak körülöttem, hogy hogyan szedjenek ki az autó alól... Hallom – pár perc elteltével – egy emelő kocsi hangját amint megáll, és rögzítik a rajtam lévő autóhoz, hogy le tudják szedni rólam... Érzem, mintha én is emelkednék a kocsival együtt. Majd hallom a saját sikolyaimat, ahogy megmozdultak a végtagjaim. Szörnyen fáj. És végül hallok egy gyönyörű, bársonyos hangot, érzek egy hideg érintést a fejem két oldalán, és látok valami fényt. Nem azt a fajtát, ami az alagút végén van, és ne menj felé… Azt kérdi a bársonyos hang, hogy mim fáj. Próbálom mondani, hogy mindenem, de nem jönnek szavak a számra. Pedig én tényleg akarom. A látásom is homályosodni kezd, így nem tudom már kivenni az angyalom arcát. Ha itt végzünk, meg kell keresnem. Megköszönnöm, hogy foglalkozik velem.

Kis idő múlva – vagy órák elteltével – egyszerre tíz érintésre figyelek fel magamon: négyet a lábaimnál, négyet a hátamon és kettőt a fejemnél. Megmozdulni még mindig nem tudok, de érzem, ahogy hozzám érnek: óvatosan, nagyon lassan emelnek, és nyugtat közben a bársonyos hangú idegen. Nem sok hiányzik, hogy tényleg fel ne ordítsak, de amennyire csak tudom, visszafogom magam. Megpróbálom inkább ökölbe szorítani a kezeimet, de képtelen vagyok őket mozgatni. Valami keményre helyeznek, de a hang továbbra is marad. Ő nem hagy itt. Nem hagy el.

Végigtapogatja a testem, míg beszél valakihez, számomra olyan fura szavakat használva. Percek telnek megint el. Rögzítik a nyakam és a testem több pontját is, majd felemelnek, és egy mentőkocsiba tesznek, azzal a kemény valamivel együtt.

Mielőtt azonban a kórházhoz érhettünk volna, furcsa zsibbadtság lett úrrá rajtam. A lábujjaimban kezdődött. Majd felfelé haladt a lábamon a térdemen keresztül, a csípőmet sem éreztem már. Nem volt már bennem az a kellemes zsibbadtság, mint azelőtt. Próbáltam ellenállni, de nem bírtam tovább. Éreztem még, hogy próbálnak visszahozni, de nem maradt már több erőm... Kétszer emelkedett fel a mellkasom, egyáltalán nem természetes módon, majd visszazuhantam a kemény felületre. Sötét foltok jelentek meg a szemem előtt, majd lecsukódtak a szemhéjaim. Nem volt több erőm őket nyitva tartani. Hívogatott a sötétség. Ott békesség van, nyugalom. Nincs fájdalom, nincs szomorúság, csak én és a sötétség….

Utolsónak sóhajtottam még egyet, majd mosolyra húzva ajkaimat lecsuktam a szemem és aludni akartam.

Pihenni…

Nem lélegeztem már… Nem volt hozzá erőm…

Körülöttem még kiabáltak egymásnak az emberek… De már nem érdekelt…

Hogyan kell lélegezni?

Aztán… Csak egyszerűen…

Feladtam...