A baleset

Hali! Felteszem most ide a már meglévő novikat is, meg ha lesz új, akkor azokat is.

CUPCUP

Ti már gondoltatok arra, hogy milyen lehet a halál? Hogy hová és mikor jön el érted? Álmodban? Vagy máshol? Idős leszel? Vagy fiatalon ragad el? Lesz időd elbúcsúzni azoktól, akiket szeretsz? Lesz időd megbocsájtani azoknak, akik bántottak vagy rosszat akartak neked? Mindent el fogsz tudni érni, amit szerettél volna? Meg fogod tudni válaszolni az élet nagy kérdéseit, amik rád várnak?

Fura kérdéseknek tűnnek. És talán soha nem kapunk rá választ. Hisz senki sem látja a biztos jövőt. Hiszen a jövőnk a döntéseink alapján változhatnak. Még ha abban a bizonyos „nagykönyvben” meg is vannak írva, becsúszhat egy kis baki. Bárkinek, bárhova. Még ott is, ahol a szülők már jóval előre eltervezték, hogy milyen lesz a gyerekük, mikor felnő. Mit fog csinálni. Mi lesz: orvos, ügyvéd, tanár, jogász? Mindegy. Csak úgy legyen, ahogy ők megmondták.

De mi van akkor, ha itt is fellép egy kis baki? Ha megtagadja a gyerek a szülei akaratát? Két választása lehet: 1. Egy idő múltán beletörődik. 2. Megszökik. Vagy lázad. De annak a következménye is az első variáció lenne.

Én a másodikat választottam. De most már így visszagondolva... Bánom. Nagyon is. Hiszen ha elfogadom, hogy új életet kell kezdenem egy tök idegen helyen, tök idegen emberek között, a barátaim nélkül, elsőnek ijesztően hangzott. De nem biztos, hogy olyan rossz lett volna. Ha végighallgatom anyámat – és nem rohanok ki az első mondata után –, akkor nem lennék itt. Hiszen csak jót akartak nekem. Ugye? És apám sem tehet róla, hogy kapott egy jobb állás ajánlatot az ország túloldalára. De én önző módon nem akartam elmenni. Ide is nehezen tudtam beilleszkedni. Akkor ott? Bár... Talán elfogadtak volna. Megszokták volna, hogy nem vagyok olyan, mint mások. De soha nem fogom megtudni már, hogy mi lett volna, ha...

Most biztos azon tanakodtok, hogy miért nem. A válasz egyszerű. Az elrohanásom következményei miatt vagyok itt, ahol most vagyok. Egy hideg és nedves aszfalton egy kocsi alá szorulva. Hogy kerültem ide? Nem figyeltem az úton, mikor átakartam rohanni rajta. Igazából semmire sem figyeltem. Csak sírtam és rohantam. Minél távolabb akartam a szüleimtől lenni. /Ez volt a célom./ Későn vettem észre a kocsit. És az is engem. Dudált, de már túl közel voltunk a másikhoz.

Majd már csak a csapódás hangjára, érzésére emlékszem, és hogy fáj. Szörnyen fáj... Egész testemben.

Később, lassan magamhoz térve, kezdtem csak a külvilágot érzékelni. Hallottam már a mentők fülsüketítő szirénáját... Az emberek kiáltásait, ahogy nyugtatni próbálnak, és segítséget hívni... Hallottam, ahogy tanácskoznak, hogy hogyan szedjenek ki az autó alól... Hallottam – pár perc elteltével – egy emelő autó hangját, amint megáll, és rögzítik a kocsihoz, hogy letudják szedni rólam... Majd hallottam a saját sikolyaimat, ahogy megmozdultak a végtagjaim. Szörnyen fájt. És végül hallottam egy gyönyörű, bársonyos hangot és egy hideg érintést a fejem két oldalán. Megkérdezte, hogy mim fáj. Próbáltam mondani, hogy mindenem, de nem jöttek szavak a számra. Pedig én tényleg akartam.

Kis idő múlva – vagy órák elteltével – egyszerre tíz érintésre figyeltem fel magamon. Négyet a lábaimnál, négyet a hátamon és kettőt a fejemnél. Óvatosan emeltek, és nyugtatott közben a bársonyos hangú idegen. Nem sok hiuányzott, hogy tényleg fel ne ordítsak, de amennyire csak tudtam visszafogtam magam. Valami keményre helyeztek, de a hang továbbra is maradt.

Végigtapogatta a testem, míg beszélt valakihez, számomra olyan fura szavakat használva. Percek teltek megint így el. Rögzítették a nyakam és a testem több pontját is, majd felemeltek, és egy mentőkocsiba tettek. De mielőtt a kórházhoz értünk volna, valami furcsa zsibbadtság lett úrrá rajtam. Próbáltam ellen állni, de nem bírtam tovább. Éreztem még, hogy próbálnak visszahozni, de nem maradt már több erőm...

Feladtam...