Nyertes Novellám!!!! Segítőkész vagyok. Talán nagyon is.

- Elizabeth! – csapódott ki a bejárati ajtóm – Segítened kell! – lépett hozzám vendégem. Majd hallottam az ajtó csapódását a falon és, hogy visszacsukódik.

- Neked is, szia! – fordultam a tányérnyi tojásrántottámmal az asztal felé – És kérlek, legközelebb hagyd meg legalább az ajtómat. Már háromszor MIATTAD lett kicserélve. – álltam neki az evésnek.

Vagy legalábbis csak álltam volna, mert Mr. „Én-mindent-tudok-és-el-is-intézek-de-maradj-a-háttérben” Pattinson kiszolgálta magát.

Morogva álltam fel egy bögre kávéért. Naná, hogy neki. Kinek, másnak. Magamnak? Cöh. Jó vicc.

- Kösz. – nyögte két falat között. Miután sóhajtottam feleltem neki.

- Úgy eszel, mint aki még nem evett semmit. Soha. – rám kapta a tekintetét és elmosolyodott.

- Örülj neki, hogy van, akire főzhetsz. – lenyelte majd belekortyolt a kávéjába.

- Ja. Ennél nagyobb öröm már csak az lenne, ha az a személy NEM Te lennél. – mosolyogtam rá ártatlanul.

Majdnem férre nyelte a kávéját. Úgy kell neki. Miért lopja el az enyémet.

- Na, de Eli! Hogy mondhatsz ilyet. Hisz a legjobb barátod vagyok. – nézett rám aranyosan.

Én csak hitetlenkedve megráztam a fejem majd felmentem átöltözni, mert még mindig csak egy pizsiben és a köntösömben voltam. Bementem a szobába, felvettem a ruháimat és mentem ki.

Rob a kanapémon feküdt és a tévémet kapcsolgatta. Elé álltam és kinyomtam a tévét.

- Hé! Ezt most miért kellett?

- Csak. Nem hiszem, hogy az miatt jöttél, hogy felfald a reggelimet, megidd a kávémat és, hogy a kanapémon fetrengj. Szóval. Miért vagy itt? – tettem keresztbe mellkasom előtt a kezeimet.

- Segítened kell. – nézett rám szomorúan. Sóhajtva ültem mellé.

- Kristen. Igaz? – bólintott. Vállára rakva a kezem kezdtem beszélni – Mondtam már, hogy légy türelmes vele. Nem lehet neki sem könnyű. Te sem lennél a legboldogabb, ha kirúgtak volna nem? Ráadásul

- Türelmes? – állt fel és kezdte felemelni a hangját – Türelmes? Hogyan lehetek még ennél is türelmesebb? Azon felkapja a vizet, ha a munkából tíz perccel később érek haza.

- Muszáj velem kiabálnod?

- Bocs. – zuhant vissza mellém. Vettem egy nagy levegőt és – megint - belekezdtem.

- Van egy ötletem. Most visszamész, higgadt fejjel és megbeszélitek. Ha meg megkérdezi, hogy hol voltál mond meg, hogy nálam. Ha kiakad, írj egy sms-t és elmegyek hozzá, megmondom neki mi a szitu. Rendben? – felém fordította tekintetét majd hálásan rám mosolygott és megölelt.

- Köszönöm, hogy vagy nekem.

- Nem kell megköszönnöd. Rég nem itt, hanem otthon lennék, ha te nem lennél. Na de menj, mert a végén kirak, és nekem kell befogadnom téged. – mondtam miután elengedett.

- Jövök eggyel. –lépett ki az ajtón.

- Nem eggyel. Egy egész élettel. – kiáltottam utána majd felvettem a kocsi kulcsomat és elmentem bevásárolni.

Most már kérdezhetitek, hogy hol is vagyok. Londonban. Eddig Rob miatt nem tudtam elmesélni, de most pótolom.

Iskolai csere program keretében jöttem ki. Akkor találkoztam elsőnek vele. Lemaradtam a csoporttól és hát hátul nincs szemem így neki mentem, míg kerestem a megfelelő utcát. Majd beszélgettünk és elkísért a hotelünkig. Két hetet voltam kinn. Valahogy ő elintézte, hogy néha had legyek vele és olyan helyeket mutatott a városban, hogy az valami csodálatos. Akkor ott – mielőtt eljöttünk volna – meg kellett ígérnem, hogy még visszajövök egyszer. Én is akartam. Így miután elvégeztem a sulit kimentem hozzá. Na, jó nem szó szerint, bár az ő házában vagyok. Mert vett nekem egyet. Inkább vettük. Én kiválasztottam ő meg megvette. Lakbért is fizetek neki. Igaz nem pénzben, hanem ott ahol ő és Samék énekelgetnek, ott lépek fel én is néha.

De mielőtt rosszra gondolnátok, nem vagyunk szerelmesek. Csak barátként, textvérként tekintek rá. Mivel elég nagy a korkülönbség is, meg neki van barátnője. És szerintem, na, meg mások szerint is gyönyörű barátnője. Kristen Stewart.

Meg is érkezve a plázához, bementem és csak vásárolgattam egy-két dolgot. Persze ruhákon és cipőn kívül ételeket is.

Kifelé menet viszont nem figyeltem és neki mentem valakinek. Persze az összes szatyor kiesett a kezemből. Hallottam a háttérből egy hangos nevetést. Tudtam kik azok. Mandy, meg a pincsi kutyái. Azóta pikkel rám, hogy nem ő kellett Robnak a színpadra, hanem én. Pedig nem én akartam.

- Sajnálom, nem figyeltem én... – de belém fojtotta a szót az idegen, aki nem is volt olyan idegen. Legalábbis a hangja nem.

- Tudom, hogy nem, mivel nem szokásod. – nevetett és felemelte a szatyraimat – Nem akarsz elmenni, ebédelni? Kezdek éhes lenni.

- Aha. Szóval csak az miatt hívtál el, hogy ne kelljen egyedül enned, igaz? – bőszen kezdett bólogatni. Nem szokása tagadni semmit sem. – Rendben. Menjünk. De lenne egy kérdésem. – ültünk le és vártuk a pincért.

Ez az étterem volt a kedvencem. Nem volt sosem zsúfolt, de mégis sokan jártak ide.

Miután Rob leült velem szembe, rendeltünk is. Láttam rajta, hogy tudja, mit akarok kérdezni. De azért megkérdeztem, miközben falatoztunk.

- Miért is vagy te itt? Nem otthon kellene lenned Kris-szel?

- De. Csak miután hazaértem, Kris hagyott egy üzenetet a hűtőn, hogy Ash jött érte és elmentek vásárolni, majd jön. Így elmentem hozzád, de te nem voltál otthon. Mivel nem nagyon ismersz rajtunk kívül itt még mást, így arra jutottam, hogy csak is itt lehetsz. És tessék. Itt vagy.

- Nahát, és erre az eszme futtatásodra hány órán belül jöttél rá?

- Ha-ha. Piszkálódj csak. Amúgy két perc alatt. – vigyorgott, mint a tejbe tök, de le is fagyott az arcáról a vigyor, amint a hátam mögé nézett. Nem tudtam mit néz, így hátra fordultam. Kristennel és a barátnőjével találtam szembe magam, aki mérgesen méregetett minket majd sarkon fordulva kiviharzott.

- Kris... – suttogta halkan Rob. Tudtam mit kellene tennem. Ha nem beszélek most vele, nem magyarázom el, hogy mi van Robbal köztünk, akkor Rob elveszti és hozzám költözik. És ezt pedig nem akarom, vagyis nem hagyhatom.

- Vidd ki a cuccokat a kocsiba és menj vele hozzám. Szólok, ha jöhetsz haza. – álltam fel, de megfogta a kezem és hálásan nézett rám. Megráztam a fejem és Kris után eredtem.

Kinn a parkolóban értem utol úgy, hogy a kocsija elé álltam, mikor ki akart hajtani. Ki pattant a kocsiból és elém állt.

- Neked elment az eszed?

- Talán, mivel segítek annak az idióta barátodnak. – mondtam halál nyugodtan neki. Láttam, hogy könnyes kezd lenni a szeme, de erőt vett magán.

- Igen? És miben? Most már legalább tudom, hogy ki az, akivel megcsal. Szóval visszamehetsz hozzá és megmondhatod neki, hogy nem akarom még egyszer látni. – kiabálta az arcomba és vissza akart szállni a kocsiba, de becsaptam előtte az ajtót, miután felébredtem a sokkból.

- Na, várjunk egy kicsit. Ki beszélt itt megcsalásról? Rob nem csal meg téged. Ezt honnan veszed?

- Onnan, hogy volt már, hogy nem jött haza éjjel. Szinte egész nap nem látom. És ha rákérdezek, hogy hova megy, azt mondja, hogy elintézni valója van. Legalább tudom, hogy mi az a sok elintézni valója. – mért végig gúnyosan. Itt szakadt el az a bizonyos cérna. De megpróbáltam nem kiabálni vele. Mondom. Próbáltam.

- Kristen! Ezt verd ki a fejedből. Rob nem csal meg. Igaz, volt, hogy esetleg nálam aludt, de csak akkor, amikor te sem voltál itthon – vagy legalábbis úgy volt, hogy nem leszel itthon éjjel. Vagy amikor Tommal nagyon berúgtak. Nem akarta, hogy úgy lásd. De nem feküdtünk le. Egyszer sem. Érted? Én csak a barátja vagyok. És tudod, miért jár mostanában többet hozzám? Azért, mert... – sóhajtottam egyet. Nem tehetem ezt meg Robbal. - Bocs, de ezt nem mondhatom el. – itt felhorkant és próbált beszállni, de még mindig fogtam az ajtót – Viszont. Semmi. Ismétlem. Semmi olyan nem történt köztünk, ami miatt haragudnod kellene rá. Inkább, ha már haragudni akarsz, akkor rám légy mérges. Ő volt az egyetlen, akit azóta ismerek, hogy ide jöttem. Én csak hálás vagyok neki. – a végénél már lejjebb vettem a hangomból. Láttam rajta, hogy elgondolkodik a szavaimon – Csak ennyit akartam. További szép napot. – biccentettem nekik, majd hátra fordulva elindultam arra, amerre a lakásomat sejtettem.

Most kezdem bánni, hogy oda adtam Robnak a kocsit. De nem sokáig gondolkodtam, mert egy kocsi állt meg mellettem és egy ismerős fej nézett ki rajta.

- Szállj be! Elviszünk téged haza. Legalább megtudom, hogy pontosan hova jár. – szállt ki és megállt előttem – Szia. Kristen Stewart vagyok. – nyújtotta felém a kezét. Felvont szemöldökkel megráztam a fejemet majd mosolyogva elfogadtam a kezet.

- Szia. Elizabeth Miller vagyok. Örvendek.