Can't be tamed...

Talán nem kellett volna akkor kötözködnöm. Talán nem kellett volna akkor ott lennem. Anyám is megmondta, hogy vigyáznom kell, mert, ha megtalálnak, bajba kerülhetek. Nagy bajba. De nem hittem neki. Nem hallgattam rá. És most már késő, hogy ha azt mondom, hogy bánom. Mostantól jó leszek. Szót fogadok. Hogy nem fogom, játszani a nagy és erős, független nőt.

Mert nem is vagyok az. Csak egy tizenhét éves lány. Aki nem normális. És, hogy miért? Ez egyszerű. Nem vagyok ember. Legalábbis nem egészen. Félvér vagyok. Félig vámpír, félig ember. Még is gyűlölöm a vámpírokat. Hogy miért? Ez is egyszerű. Apám elhagyta anyámat miután megtudta, hogy terhes. Majd miután megszülettem megpróbált minket anyámmal megölni. Akkor megfogadtam, hogy megkeresem és megölöm. Ameddig meg nem találom meg, addig olyanokat ölök, akikkel szembe találkozok és vámpírok. Bár az anyám is az. Az anyám.... Talán még látom őt. Talán már nem.

Ezt csak is Aro tudja. Mert most itt vagyok Volterrában. Éppen a nagy terem felé tartok, két nagy állattal. Név szerint: Felix és Demetri. Bár nem biztos. Nem szokásom meg jegyezni a neveket. Pláne nem azokét, akiket gyűlölök.

Állt valaki a nagy faajtó előtt. Szőke haja volt és vörös szemei. Bár az utóbbin nem is lepődöm meg, hiszen itt mindenkinek olyan.

 Beengedett minket, majd oda löktek a három nagyúr elé. Szitkozódva álltam fel.

Aro felállt a székéből és elém lépett.

Közben a szőke lány visszaállt Aro mellé. Ő bólintott a lány felé, aki ez után kipróbálta rajtam a képességét.

De nem sokra ment vele. „A pajzsomon úgy sem jutsz át.” Majd ördögien elmosolyodtam. Ő ezt – a következmények alapján – zokon vette és nekem ugrott.

A szemközti falba csapódtunk. Gyorsan lerúgtam magamról, de mielőtt megint felé indultam volna, valaki lefogott és a szőke lányt is. Próbáltam ki szabadulni, hisz ki az, aki nem próbált volna a helyemben? De nem ment. Túl szorosan fogott. Na, ki más, mint Felix.

- Elég. – szólt Aro nyugodt hanggal – Jane. Hát így kell bánni a vendégünkkel? – mondta nyájas hangon, mitől a szőrszálaim égnek álltak a hátamon.

A végén megrázta a fejét és felém fordult. Én leráztam magamról a fogva tartóm kezeit – nehezen – és álltam Aro tekintetét.

- Tudod, hogy miért vagy itt igaz? – bólintottam – De lenne számodra egy ajánlatom. – felhorkantam – A te képességedet használhatnánk a legjobban, a harcokban. – itt Jane horkant fel. „Hisz neki van a legerősebb ereje.” - Ha beállsz hozzánk, életben hagyunk. Ha nem... – felsóhajtott és széttárta karjait, mintha valami Isten lenne.

- Inkább a halál, mint, hogy téged szolgáljalak. – köptem neki foghegyről, mire többen felhorkantak a teremben.

- Ebben az esetben... – de nem tudta befejezni, mert kivágódott az ajtó és ketten jöttek be rajta. Engem megint Felix fogott le és húzott hátrébb. De, mintha kicsit túl közel tartana magához.

Elöl egy rövid, hollófekete hajú lány volt, mellette meg egy bronzbarna hajú srác. Tudtam, hogy kik ők, hiszen szinte minden vámpírt ismertem a munkám által. Nem mondtam még, hogy mi az? Akkor most mondom. Vadász vagyok. De ez az elején is kiderülhetett. De most legalább konkrétan kimondtam.

A lány egyből Arohoz ment és a kezét nyújtotta neki. Ő csak hümmögött majd rám nézett és elvigyorodott. A tekintetét követte a másik is.

Edwarddal találkozott a tekintetünk.

Nem tudtam elszakadni szemeitől.

Halk kuncogást hallatott Alice, mire rá kaptam a tekintetem, de ő csak mosolygott. Aro intett Felixnek, hogy engedjen el. Egyből kellő távolságba mentem tőle. De az, ami ez után jött az még furább volt. Aro életben hagyott, és elengedett. VELÜK. Hogy – a szavaival élve – „szelídítsenek” meg. De tudni illik...

Engem NEM lehet megszelídíteni...